Sztehlo Kornél: Felolvasások V. A Boromaeus Encyklika történelmi megvilágításban. VI. Quo vadis? (Budapest, 1910)

Quo vadís?

26 sorban a föld urának, az embernek világítani, és annak meleget adni. Az ember annyira a teremtés központjának hitte magát, hogy meg volt győződve arról, hogy az egész mindenség kizárólag az δ kedvéért létezik, hogy az Isten a világot egyedül az ember kedvéért teremtette és hogy az Isten, akit persze úgy képzeltek maguknak mint egy emberi ésszel gondolkodó és emberileg érző, majd örvendező, majd haragvó lényt, egyébbel nem törődik, mint az általa teremtett embernek hol boldogításával, hol megfenyítésével, aki azért teremtette a napot, hogy az embernek meleget és világosságot adjon, azért ad esőt, hogy a föld növényei megteremjenek és végre azért teremtette az embert, még pedig sajátképére, hogy benne gyönyörűsége teljék és legyen valaki aki őt imádja. Az ember ezen túlságos önbecsülését azonban erősen megingatták azok a műszerek, amelyekkel az égitesteket vizsgálja. Vizsgálataiból megtudta, hogy az a földgömb, melyet ő a világ középpontjának hitt és amelynek ő az ura, oly jelentéktelen csöppség a mindenségben, hogy a föld lakóinak azon képzelődése, hogy ők valami jelentékeny szerepet játszanak a mindenségben és az a nézet, hogy az isteni gondviselés elsősorban és kiváltképpen az emberek jóléte körül forog, legalább is merésznek mondható. A mi naprendszerünk ismert bolygói közül csak a Merkur, a Mars és a Venus kisebbek a földnél. Naprendszerünkben mégis, hozzáértve magát a napot is — a Marsot kivéve— ami földünk az egyetlen égitest, ahol a földéhez hasonló szerves élet lehetséges. Miután pedig tapasztalatunk szerint a szerves élet legtökéletesebb alkotása a gondolkodó ember, a tudomány pozitívitásával büszkén állíthatjuk, hogy óriási naprendszerünk összes égitestein (a Marsot talán kivéve) nincs szerves lény, amely az emberéhez csak megközelítőleg is hasonló intelligenciával bírna. A hozzánk legközelebb álló bolygók közül a Venus, amelynek nagysága körülbelül akkora, mint a