Sztehlo Kornél: Felolvasások III. A klerikális mozgalom Magyarországon. IV. Dogma és türelmetlenség (Budapest, 1910)

Dogma és türelmetlenség

39 a kik a reformátorok tanításánál megállapodnak és az orthodox proleslantismust védelmezik, és nem akarják megérteni azt, hogy a reformáció az emberiségnek a középkor lelki bilincseiből való felszabadítására csak az első lökést, adta meg és századok multak el még, mig az elvetett mag a felvilágosodás terebélyes fájává nőtte ki magát A mint már említettük a vezető reformátorok közt Zwingli volt az egyedüli, a ki az egyházban való kizárólagos üdvözülés dogmáját elvetette. Hitvallásában melyet közvetlenül halála elölt készített, gyönyörű nyelven írja le a földön élt öszzes szentek, hősök, hívők és erényesek jövendőbeli találkozását, hol Abel és Enoch, Noah és Ábrahám, Izsák és Jákob. Socralessel, Aristidissel és Antigonussal, Numával és Camillussal, Herculessel és Theseussal, a Scipiókkal és a Catokkal társulnak és minden őszinte és szent ember, a ki valaha élt az Isten szine elölt fog tartózkodni. Zwingli ezen nézete az összes reformátoroknál nagy visszatetszést szült, Luther egyenesen kétségbe esett Zwingli üdvözlése felett. Miután a reformátorok az egyházon belül való kizárólagos üdvözülést szintén tanították, mi volt természetesebb mint az, hogy ezen tan következményeit az üldözést is többé-kevésbbé helyeselték. Az üldözés ugyan nem öltöt oly nagy arányokat mint a katholikusoknál, de ez inkább azért volt, mert a protestáns államokban a klerikális befolyás kisebb volt. A hol theokraciák keletkeztek, mint például Skotországban, Irlandban és a protestáns Svájcban, ott bizony szintén máglyákra küldték az eretneket. Szándékosan mellőztük azon üldözések leírását, mellyel az inquisició pusztította és irtotta a protestánsokat, vessünk tehát fátyolt a mi hitsorsos elődeink tévedéseire is, mert hiszen őket is a korszellem tévedése, az ítéletnek a vallásos fanatismus által történt megzavarása menti ki. Adjunk hálát a Mindenható Istennek, hogy annyira