Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

16. Vandrák András

90 nisége. Mert a jó tanár nem ugrik ki teljes fegyverzetben Zeus-atya fejéből, hanem holtig tanul. Tanári pályája zenitjén úgy áll előttünk, mint aki nagyszerűen tanít, még nagyszerűbben nevel és pedig nemcsak az iskolai teremben, hanem az önképzőkörben és az egész életben is. Mert ö nem kerülte, hanem kereste diákjai társaságát. Sétáiban maga mellé vette őket. Velük és köztük volt a legIvoldogabb. Nem a tanítási anyag, hanem a tanuló egyénisége volt előtte a fődolog. A tanulókat lebilincselte egyéniségének varázsával, pezsgő humorával, tudásának mélységével, előadásának fennenszárnyalásával. IIa neki Greguss Mihály, ő meg például az én nagybátyámnak volt az ember és a tanár eszményképe. Fegyelmezni tudott, de nem volt rá szüksége. Büntetett is, leginkább igazgatói tisztéből kifolyólag. De, sohasem haragosan, hanem, mint maga az abszolút igazság elve, kötelességből. Nagybátyám kiment vakációzni falura egy barátjával, annak szüleihez. A ház szép leányainak kérésére egy nappal megtoldotta a vakációt, mert szükség volt táncosra valami házimulatságon. Hazajövet, töredelmesen bocsánatot kért Vandráktól, aki akkor igaizgató volt: „Én szívesen megbocsátok, édes fiam", mondta ő legkedvesebb tanítványának... „de a törvény nem alkuszik, büntetésedet megkapod". És az ünnepelt első diáknak, a Magyar Társaság díszének ki kellett ülnie a maga két órai karcerjét. A törvény nem alkuszik, de az erkölcs sem alkuszik! Ezt hirdette élőszóval is, remekül megírt Ethikájában is, melyet Erénytannak nevezett. Ez eleven előadásában még sokkal jobban hatott, mint a. hideg papiroson. De ezt hirdette élő példájával is. Egy másik volt tanítványa beszélte nekem, hogy