Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

16. Vandrák András

91 Vandrák jelenlétét, eleven hatását még akkor is érezték, ha tőle távol voltak. Nyári kiránduláson egy alacsony kerítéssel imígy-amúgy szegélyezett gyümölcsös mellett pihentek meg eltikkadva. Csaló gatta őket a földön heverő piros alma. „Fiúk, nem szabad hozzányúlni!" fgy intették a gyengébbeket. „Vandrák megmondta, hogy kicsiben sem szabad vétkezni." A kísértésnek „principiis obsta!" — a legelején kell ellene állni! És kiáltatták a próbát. Pedig aki visszaemlékezik diákkorára, tudja, hogy ez igen nagy dolog volt! Az önzetlenség lutheri mértékét nemcsak tanította és követelte. Erre példát is adott. Nevetségesen csekély, 160 pengőből és némi mellékjövedelmekből álló évi fizetés mellett is lelkesen dolgozott. Ismételten hívták sokkal jobb állomásokra. Nem ment. Tanítványai, mikor a stoikus filozófiát magyarázta, benne látták a stoikus világnézet megtestesülését. A pontosságot nemcsak megkövetelte, hanem gyakorolta is. Mindig „bora sonante", csengetéstor lépett be a tanulók közé. A görög harmóniát nemcsak tanította, hanem egész lénye, jelleme, kedélye, maga volt a testet öltött harmónia. És ez a nagy ember, milyen igénytelen volt a külsejében, egyszerű a modorában. Kedélyes jóbarát a tanárok, nyájas édesatya a diákok között. Fűszerezője minden társadalmi körnek. És mégis Shakespeare-rel szólva, rajta „minden hüvelyknyi egy-egy király volt". Még a gőgre, a lateinerek lenézéséi-e kissé hajló sárosi nemes urak, az úgynevezett svihákok is meghódoltak egyénisége előtt. Ezt meg is követelte: magának is, kartársainak is. Volt alkalom, hogy úgynevezett párt fogósági gyűlésen lutheri kemény szóval meg is mondta a meg-