Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

9. A dobsinaiak és Pákh Mihály

36 hónapokig ágyban fekve szerkesztette és nagy szenvedéseit derült arccal sziporkázó ötletek között hordozta el. Ha Pákh Mihályt az eddig elmondottakért tiszteljük, szeretetre kell iránta buzdulnunk azért a kimondhatatlanul kedves családi körért, melynek áldott jó felesége mellett ö volt az éltető lelke. Gyönyörű képet rajzolt erről Petőfi is, aki 1845 tavaszán három hetet töltött Iglón, kedves Albert barátjának szülői házában. Pedig Petőfi illetékes bíró ebben a kérdésben, mert a családi élet melegsége iránt senkiben nagyobb fogékonyság nem lehetett, mint benne volt. Dalai és élete egyformán bizonyságot tesznek erről. A költő Útirajzaiban nagy tisztelettel szól a méltóságos komolyságú és mégis nyájas és humoros ősz pátriárkáról. Prózája himnusszá magasztosul, mikor Pákhnéról ír, akit az ő ajkán végtelen sokat mondó szóval dicséit meg, hogv éppen olyan egyszerű és jó, mint saját édesanyja. Milyen kedvesen enyelegve beszél a család ékességeiről, akikben a cipszer lányok minden kedvessége és közvetlensége megvolt, akik között ő is elmondhatta volna: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra." Hát még mikor a pezsgő humorú, szellemtől sziporkázó Albert is haza érkezett. Folyt a szellemes szócsata, szikráztak az ötletek, gyönyörűségére nemcsak a fiatalságnak, de a két áldott öregnek is. Ha valaki megírná a magyar lutheri papcsaládok történetét, kiterjeszkedve mindarra az áldásra, ami onnan a hazára, társadalomra fakadt — nemcsak egv lapot, kellene szentelnie Pákh Mihálynak és az iglói kedves paplaknak.