Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

4. Kermann Dániel

24 nyitravármegyei gyülekezetbe hívták meg lelkésznek. 1699-ben innen a csejtei várba hurcolták, mint foglyot. A börtönből elmenekült és ezután majdnem hat esztendeig Németországban élt, mint bujdosó. A Rákóczy-kor felvirradásakor az előkelő zsolnai gyülekezet hívta meg lelkészének, 1706-ban pedig püspöknek választották meg. Mint püspöknek vezető szerepe volt az 1707-i rózsahegyi „forradalmi" zsinaton. Ennek törvényeit 1715-ben érvénytelennek jelentették ki a Kákóczy-kor országgyűléseinek végzéseivel együtt. Kermann ezen a zsinaton hevesen megtámadta a pietista újítókat, mert tőlük a lutheri hitágazatok tisztaságát féltette. Pedig a pietisták nem voltak forradalmi újítók. Mint a hallei Francke követői, azt vallották, hogy a hit elsősorban nem tudás és nem Isten nevének hangos dicsőítése, hanem az embert egészen átható belső erő, mely jó cselekedetekben gyümölcsözik. A magyar Franckék: Bél Mátyás és annyi derék pap, különösen a dunántúli magyar gyülekezetekben, iskolák, árvaházak alapításával, buzgó irodalmi működéssel és igazi istenes élettel bebizonyították, hogy jó evangélikusok. A rózsahegyi zsinaton a szorongatott szabadság érdekében Petrőczy István békítette ki a viszálykodókat. Egyházkerületének nagy többségében tót híveivel együtt Kermann is lelkesen csatlakozott Rákóczyhoz, akinek szabadságharca az egész nemzetnek életre-halálra meg vívóit küzdelme volt. A Bákóczy-vojnában, háborúban ezer és ezer tót kuruc harcolt a közös nemzeti ügyért, aki talán nem is tudott többet magyarul, mint a kuruc riadót: „Rajta! Rajta! Rajta^ Kermann, a kuruc tótok derék püspöke 1707-ben Czelder Orbán tót lutheránus kuruc csapatainak