Szigethy Lajos: Luther lelke. III. (Budapest, 1928)

3. Négy színjáték Eperjesen. Thököly Imre

20 kállai gyászolni.* Thököly maga, hosszú, szép szakállát simogatva, mondta bujdosó társainak: kár napnyugta előtt elimádkozniok az esti hálaadást. Mennyire igaza volt! Nemsokára erős német hadak elől ki kellett bujdosnia. Nem is került többé élve vissza hazájába. De zernyesti diadalából mégis évszázadokra kiható áldás fakadt Erdélyre, a protestantizmusra, sőt az egész magyarságra. Éppen Thököly sikerei kényszerítették Lipót kormányát annak felismerésére, hogy a messze keleten, „a török torkában" fekvő Erdélyt csak engedményekkel lehet megtartani az uralkodóházhoz való hűségben. Így keletkezett a Lipót-féle diploma, mely Erdély alkotmányát, a „három nemzet és négy vallás" egyenlő jogait biztosította. Igaz, hogy ezt a diplomát nem mindenben tartották meg. Sőt szellemes és találó mondás szerint csak egy pontja volt, amit soha sem szegtek meg: a 12-ik. Ez megszabta, hogy az erdélyi császári hadak vezére mindig német ember legyen. De a diploma védelme alatt Erdély és protestáns egyházai mégis tűrhető sorsban éltek az 1848-i unióig. Az 1681-i törvényekre és a Lipót-féle diplomára gondolva, méltán áldjuk Thökölyt, a harcban állhatatos fejedelmet. Thököly végre, hosszas bujdosás után a kisázsiai Nikomédiában pihent meg véglegesen, mint a szultán „vendége". Idejött utána később felesége is, akit két fogoly császári tisztért kiváltott. Itt is örökösen tervezgetett, levelezett, várva a „vizek megmozdulását", az európai polilikai viszonyok jobbrafordulását, hogy újra alkalma legyen harcba szállania. Addig pedig megmaradt * Annak a kornak divatja szerint ugyanis a gyászoló magyarok megnövesztették szakállukat.