Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

7. A Perlakyak papi nemzetsége

48 járt iskolába, míg ezt a Szelepcsényi-féle üldözések korában el nem vették. Sok bujdosás után Győrött volt tanár. Innen 1683-ban tovább kellett vándorolnia, mert a törvény világos szavai ellenére nem engedték meg itt továbbra a szabad vallásgyakorlatot. Megint vette a vándorbotját. Négy évre Eperjesen pihent meg, mint e fényes gyülekezet egyik lelkésze. Itt élte át a Carafa-féle borzalmakat. Innen is elűzték. Tovább szállt a vándormadár. Sok-sok küszködés után végre a gömörvármegyei osgyáni magyar gyülekezet lelkészeképen hunyta le szemét, miután átélte a dicsőségben és szenvedésben oly gazdag kuruc-korszakot is. Λ gyűjteményben lévő prédikációjában teljes joggal beszélhetett Jézus szüleinek Egyiptomba való futása kapcsán „A száműzetésben élők édes vígasztalásáról". Ezek a szavak pedig: „Heródes szörnyű halállal halt meg. Mindnyáj oknak, valakik az igaz körösztény hitet üldözik, így leszen dolguk" — nem természetesen folynak-e annak ajakáról, aki hallotta Carafának, az eperjesiek hóhérjának csúf halálát? Az üldözések korának zaklatott élete híven tükröződik a XVI. század végén élő Istvánnak ebben a prédikáció-részletében: „Mert mennyi veszedelmek láttatnak torka-tátva reánk jönni"? Maga az Isten kivont karddal áll fölöttünk, hogy haddal, döghalállal és éhséggel megemésztessünk. Sírva kiálthatjuk Polycarpussal: „Oh Urunk, mily gonosz idők számára tartottál meg bennünket?" Ezeket olvasva, odaképzelhetjük magunkat valamelyik somogyvármegyei gyülekezetbe, Surdra vagy Nemespátróba, amely Szigetvár eleste óta ott feküdt az ellenség torkában, a hadak országútján. De ez a prédikáció-részlet emlékeztet bennünket