Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

7. A Perlakyak papi nemzetsége

49 egy másik Perlaky-tulajdonságra, a stílusukban nyilatkozó tősgyökeres lutheri népiességre, eleven szemléletességre. Még prédikációik is népiesek, néha szinte parasztosak. Kis János „paraszti elmésség visszatükrözésé"-nek emlegeti a nagy püspöknek, Gábornak prédikációit. Ennek elmés püspöki pásztorlevelei pedig mintha igazi pásztorlevelek volnának, amiket a számadójuhász intéz a nyáj alájarendelt pásztoraihoz: annyira tele vannak népies szólásokkal, tősgyökeres magyaros és igen jellemző kifejezésekkel. Így egy püspöki levelében megdicséri egyik gyülekezet tanítóját, hogy úgy szereti híveit, mintha tizenkét forint ára csirizzel volna hozzájuk ragasztva. Ha anekdotagyüjtemény volna ez a könyv, sok Perlaky-adomát lehetne bokrétába kötnünk, amik Dunántúl — apám elbeszélései szerint is — szájrólszájra jártak. Ez a magyaros stílus különben természetes megnyilatkozása volt tüzes magyar lelkűknek. Már a sokat üldözött Dávidnak, az osgyáni papnak jellemzésében azt mondja egy kortársa, hogy a szittya-szokásoktól nem volt idegen. Ugyanez az író mondja Józsefről, aki Mária Terézia korában volt dunántúli püspök, hogy buzgó és lelkes ember, de mint magyar, idegenkedik mindenkitől, aki bármilyen ékesen beszél is tótul vagy németül. Még nála is szittyább magyar volt az elébb említett Dávid, a révkomáromi pap. Az 1791-i pesti zsinaton általános népszerűségnek örvendett szókimondó és a szavakat nem válogató magyaros és lutheri őszinteségével. Erélyesen fel-felszólalt a tótok faji elfogultságtól sugalmazott törekvései ellen. Mintha Gvadányi képzeletének kedves szülöttje, a Peleskei nótárius kelne életre előttünk, aki éppen ekkortájban járt fenn Budán. Ö is erélyesen 4