Szigethy Lajos: Luther lelke. II. (Budapest, 1927)

7. A Perlakyak papi nemzetsége

45 Aki át nem tért, annak el kellett bujdosnia. Ma alig van ott néhány evangélikus család. És ez a Sión, mely egykor, mint a magasra helyezett gyertya, messze világított, ma igénytelen kis mezőváros, melynek hatása csak legközelebbi vidékére terjed ki. Sárvárral, Bittsével Csepreg is eleven bizonysága annak az igazságnak, hogy hazánkban az evangélium és a kultúra gyakran szorosan egybeforrott ikertestvérek. Az evangélium halálával elsorvad a másik ikertestvér, a kultúra is. A PERLAKYAK PAPI NEMZETSÉGE. Most egy papi nemzetség történetében, egy bokrétába kötve, mutatjuk be azokat a lutheri erényeket, amiket az eddigi hangulatos képekben külön-külön emlegettünk. A Perlakyak ősi úri nemzetsége, melynek hagyományai Hunyadi Mátyás király főajtónállómesteréig, Perlaky Dávidig nyúlnak vissza, valóságos „ároni" nemzetség, mert négy évszázadon át papok, sőt főpapok egész sorozatát adta egyházunknak, és pedig majdnem kivétel nélkül a dunántúli egyházkerületnek. Érdekes, egy-egy úri nemzetség történetét kutatva, megállapítanunk a nemzedékek során végighúzódó közös családi tulajdonságokat. Ezeknek gyökere nemcsak a közös leszármazás, mert „hiába, a vér nem válik vízzé" — hanem a hagyományok tisztelete is, melynél fogva az utódok igyekeznek az őshöz méltónak lenni. Perlaky Dávidot, a bezii lelkészt, győrvármegyei esperest is a jogos családi büszkeség vezette, mikor 1852-ben kiadta a maga nemében páratlan könyvét: „Régi és újabb egyházi beszédek, melye-