Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

34 tanárnak. Téged nevezlek ki a helyébe. Siess haza; foglald el az iskolaigazgatói széket." Kimondhatatlan biiszke örömtől dobbant meg Insulanus szíve, mint azé, aki a levél szélére a saját nevében odaírta édes kis gyöngyszem betűivel: „Jaj de boldogok leszünk, Marcikám!" De azután valami fájdalmas húr is megpendült a lelkében: hiszen így el kell hagynia rajongva szeretett mesterét örökre. Megtörtént a nehéz búcsúzás Luthertől, a kedves Hanzitól, a jó Phlips nénitől, az aranyos magyar fiúktól, a német pajtásoktól. Ládáját már előbb Phlips néni kocsija vitte el Lipeséig. Odáig gyalog ment. „Ballag már a vén diák" azon az úton, amely fölött Luther csillaga ragyog. Mi vár reá! Diadalkoszorú, vagy töviskorona, vagy mind a kettő! Akiben Luther lelke lakik, harcol az elsőért, de készen áll a másodikra is. * Újra itthon vagyunk a kedves Sárvárott, A gyönyörűen berendezett kis háromszobás igazgatói lakásban ott látjuk a világ legfiatalabb igazgatótanárát és legbájosabb igazgatónéját boldog, édes kettesben. De Erzsikéék nem sokáig maradnak ebben a kis lakásban, öt év múlva átköltözködnek a szép, új, nagy sárvári paróchiába. Másik öt év múlva Erzsike Keleti vas vármegye esperesnéje, idő multával Dunántúl püspöknéje lesz. Ebben az emelkedésben része volt a Márton nagytiszteletű úr érdemei mellett Erzsike kedvességének és erényeinek is, mert nem ok nélkül él a szálló ige a lutheri magyar egyházban: „Kinek a pap, kinek a papné." Kovács főtiszt lendő úr piedig még sok évtizeden