Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)
A sárvári magyar diák Wittenbergában
28 nemzetét! De siess! Már a tőszomszédod háza ég. Jam proximus ardet Ucalegon." Luther maga is üdvözölte az ifjú szónokot: „Fiam, a lelkemből szóltál!" Mert Luther sokszor buzdította a német fejedelmeket, rendeket: egyesüljenek a töröknek Európából való kiverésére. Ha rá hallgatnak, nincs másfélszáz éves török hódoltság, nem pusztul ki a színmagyar lakosság az Alföldről, nem szivárog be helyébe a „Balkán", nincs Trianon és nincsen ma „Csonka-Magyarország" sem. Insulanus nevezetes prédikációjával annyira megnyerte Luther tetszését, hogy ez meghívta nevelőnek fia, Hanzi mellé. Ez volt ám csak a szilaj fiú! Atyja tűzlelke így nyilatkozott meg benne. A minap, míg atyja a városi templomban prédikálta a súlyos igéket, az oltár mögé lopódzott és belevágta a nevét a gyönyörű Cranach-féle kép keretébe. Ma is olvasható ott gyermekes betűkkel: „Johannes Luther." Máskor, míg Luthernél a két reformátor a bibliafordítást nézte át, ki tudja hányadszor: az udvaron éktelen sivalkodás támadt, az alatt a körtefa alatt, ahol valamikor Luther és Staupitz beszélgettek a hit által való megigazulásról. Hát Hanzi dögönyözte Melanchton fiát, a jámbor kis Fülöpkét. Insulanusnak kellett szegényt kiszabadítania a kezéből. Insulanus kemény magyar öklének és meleg magyar szívének mennyi része van a dologban, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy Hanzi megjavult. Ember lett belőle. Nagyra vitte: udvari tanácsosságra Berlinben. Itt is bevált Luther nevelési elve: „A mustnak ki kell magát forrnia, hogy jó bor legyen belőle". Így lett Insulanus Luther asztalának mindennapos vendége. És ott az áldott papcsalád, ..az Ároni-ház" meleg világában tárult fel előtte Luther