Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)
A sárvári magyar diák Wittenbergában
29 közvetlen, meleg, „treuherzig" egyéniségének csodás gazdagsága. Luther lirikus természetének határtalan őszinteségében sokszor elemlegette asztalánál, hogy nehezen szánta magát a házasságra. Halálra ítélt embernek érezte magát. Tudta, hogy a Borgiák és Mediciek honában a méreg és orgyilok gyakran használt harci eszköz. Nem akart egy gyenge nőt a végzetéhez hozzáfűzni. De finom női kezek addig fonogatták a fonalat két egymásra méltó nemes szív között, míg végre Luther és Katalin egymáséi lettek. Hosszú dalt zenghetnék Bora Katalin és lelke örökösei, a magyar papnék dicséretére, akiknek példája ott tündököl ezer és ezer gyülekezetben. Ehelyett csak azt mondom el, hogy Luther nagyon boldog volt „Wittenberga hajnali csillagá"-val, ahogyan feleségét nevezte. Büszke is volt feleségére. Mikor a jó Cranach Lukács elhozta neki Katalinja új arcképét, tréfálva mondta: „El küldhetnénk ezt a képet a pápának, azzal az aláírással: „Mit szólsz a cölibátushoz (papnőtlenséghez), öreg!" Még a felesége hibáit is — hisz a napnak is vannak foltjai — kedves humorral emlegette asztalánál. Mert jól tudta, hogy a „Frau Demosthenes", a „gestrenge Eheherrin", a „Herr Käthe", a szigorú „feleségem uram", a „Kató úr" hibái inkább oly erények túlzásai, amik ő benne, az e világ dolgaiban sokszor naiv, járatlan gyermekben teljesen hiányoztak. És mennyire szerette Luther a gyermekeit! Büszkén mondta Insulanusnak, hogy három fiát nem adná Ferdinandus király három országáért: Magyarországért, Ausztriáért és Csehországért. Insulanus látta, hogy Luther olyan ember, amilyent Sárvárott „jó feleség- és gyermektartó em-