Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

23 És mennyit levelez! Mennyi könyvet ád ki! Hans Luft, a kövér nyomdásza mindig panaszkodik a sok munka miatt és egyre gazdagszik. Luther persze szegény marad. Esténként sűrűn ürítgeti Luft uram a söröskancsókat a Heine papánál s egyre mondogatja: „Oltogassuk a gyehenna tüzét, amire pápa ö szentsége kárhoztatott bennünket!" „Mert nagyra van vele az öreg, hogy Luther mellé, mint eretnek könyvei kiadóját őt is belefoglalták abba a híres Eck-féle pápai átokbullába." „Mi magyar diákok is — folytatta Briccius, — buzdulunk Luther példáján. Egyikünk bibliafordításba töri bele kését. Másik Áesopust fordít, egyházi énekeket farag. Én meg többekkel együtt a Luft bácsi „Mitugrálsz" üzletvezetőjéhez járok be könyvnyomtatást tanulni. Majd otthon könyvnyomtató műhelyeket állítunk, hogy így is terjeszsziik a világosságot a magyar éjszakában. Hidd el, édes Insulanusom, most nyugatról kelt fel nékünk magyaroknak a nap, és ezt Luthernek hívják!" # Másnap reggel a Luther lakóháza nagy előadótermében valami félezer diák szorongott s félszáz nyelven zsongott a társalgás. De belőle ki-kihangzott a Luther neve. Végre halotti csend lett. Belépett Luther. Büszkén hátraszegett fejével még erőteljesebbnek látszott, mint a milyen a valóságban volt. „Ejnye — gondolta Insulanus — nem Csontos Szigfrid lépett-e be, a Niebelungok hőse, akiről Sopronban került a kezembe egy német versezet? De még sem! Hiszen Luther barna. Inkább Kinizsy Pál ő, a nagyvázsonyi várúr, akinek arcképét sokszor láttam Sárvárott a palotában. Vagy akár a sárvár-újszigeti öregbíró is lehetne. Olyan jó, magyaros arca van. Hát ezért vitatta az este Makarius Józsi, igaz hogy a kedélyes