Szigethy Lajos: Luther lelke. I. (Budapest, 1926)

A sárvári magyar diák Wittenbergában

18 német, indult kifelé a paradicsomból. Az ajtónál meglátta, hogy a „betlehemi kisdedek" vágyva néznek fel egy „aranyalmafára". Megrázta. Menynyire örültek ezek s mennyire örült örömüknek a jó Phlips. „Nohát, Isten áldjon minden embert!" búcsúzott a mennyeiektől. De Szent Péter utána kiáltott: „Várj csak goromba Phlips; a jó szívedért ittbenn maradhatsz. De azután befogd ám a szádat." * A két utast harangszó ébresztette fel abból a toronyból, melynek kapujára Luther felszegezte a kilencvenöt tételét. Átdübörögtek az Elbe hídján, bedöcögtek az Elster-kapun. Elfordultak a volt Ágostonrendi-kolostor mellett, mely most Luther lakóháza. Benn voltak Wittenberga főutcájában, a Kollégium-utcában. „Hát ez a híres lutheránus Róma?" — gondolta magában Márton. — „Ez bizony legfeljebb lutherá nus Betlehem lehetne! Alig nagyobb Sárvárnál!" A város 356 keskenv-magas háza rendetlenül szegélyezi a girbe-gurba utcákat. Most tele a főutca sétálókkal. Insul anusnak feltűnt a sok lengőtollas, színes lapos sipkás fiatalember, nagykosaras kardjával, sebhelyes arcával, szilaj tekintetével. „Honnan kerül ide ez a sok katona, Phlips bácsi?" „Nem katonák ezek, diák úr, hanem egyetemi polgárok, Luther és Melanchton kedvéért valami kétezeren vannak itt együtt a világ minden tájáról. Bizony verekedő, párbajozó, szilaj fiúk ezek. Mikor Luther doktor urat arra a híres lipcsei disputálásra vittem, kétszáz ilyen diák lovagolt a szekerem mellett. Nem is mertek moccanni se azok a haszontalan lipcseiek".