Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

II. Az alapelvek bírálata

26 lam a kötelességgel ki van békülve, s a jót többé nem fájdalmas kényszernek, hanem boldogító üdvjónak érezzük. S ha ez utóbbi gondolat a speczifikus keresztyén ethika álláspontja, úgy a königsbergi philosophus mély erkölcsi komolyságának s rendszerező' genialitásának ó'szinte elismerése mellett is be kell Ο vallanunk, hogy ethikája a tiszta keresztyén erkölcsiség elvének magaslatára el nem jutott, hanem ahoz úgy viszonylik, mint Pál apostol szerint a törvény betűje az evangyélium szabad szelleméhez, vagy más szóval kifejezve: Kant ethikája is nevelő mester a felekezetiség békóiba nem szorított tiszta Krisztusi ethikára. Merev törvényszerű álláspontja, mely az ő elméleti philosophiájához hasonlóan az érzékinek s a szelleminek merev ellentétéből ered, teszi erkölcsi főelvének üres formalizmusát s kötelességfogalma stoikus rigorizmusát, úgy hogy az utólagosan s kevésbbé következetesen fölvett «boldogság» és «legfőbb jó» fogalma csak Deus ex machinaként szerepel az υ rendszerében. Hiányzik épen e rendszerből annak legfőbb része, a jóról szóló tan, s nem tudta az összes javakat az egyetlen jóból, az istenből levezetni, a miért is erény- és kötelességtana erőtelen és tartalom nélkül való. Kötelességfogalma eme stoikus szigorúságában — mondja Wundt i. m. 320. lap — még egyszer éledt föl a középkori keresztyén ethika askétikus szelleme. Individualistikus felfogása pedig — mely téren az ethika normativ motívumainak