Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

II. Az alapelvek bírálata

27 megállapításában Paiilsen ethikai utilitarismusa, Wundt evolutionismusa és Hartmann transcendens monismusa is követte — lehetetlenné tette reá nézve annak megértését, hogy az ember csakis az erkölcsi életnek az istenben s az emberhez való reális viszonyában gyökerező objektiv hatalmakkal összefüggésben meríthet erőt az erkölcsinek teljesítésére. Beszél ugyan Kant is «a czélok országáról»; de ez «istenországa», nála csak abstraktió, s nem feltétele az egyéni erkölcsiségnek. Egy szóval : merev túlzásokban szenvedő törvény-morállal, a reális ethikai szabadság egyik elsőrangú padagogusával van itt dolgunk, a kinek tisztán formai jellemképző hatása azonban kétségtelen. Ép azért — a mit különösen Steinthal i. m. V. 60. §. hangsúlyozott — a keresztyén egyházi erkölcstanra nézve is — főleg fenséges eszményi kötelességfogalma s az eudämonistikus és empirikusutilistikus indokok kíméletlen fölfedezése és energikus visszautasítása miatt — elsőrangú helyet foglal el korunk erkölcsi gondolkozásmódjának egészséges fejlődésében, s benne hiányai mellett is Ritschl-e. 1, (Rechtfertigung und Versöhnung, I. 431.) a reformátió erkölcsi világnézetének megújulását látjuk, úgy hogy korántsem vádolható Wuttke-xal, (Sittenlehre, I. 209.) a történeti érzék teljes hiányával, mely hibában különben az egész XVlII-ik század leiedzett. Közelebbről Kant vallásphilosophiájára birálatilag megjegyezzük, hogy ú. n. rationalistikus és morális-