Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

II. Az alapelvek bírálata

25 mely az erkölcsi világnak konkrét felfogására el nem jutott. így a morálnak abstrakt és formai elvével, a melynek reális tartalma nincsen, s egy abstrakt kötelességfogalommal, a melynek teljesítéséhez még nem igen meríthetjük az eró't a törvény fenségessége iránti tiszteletből. De hiszen épen abban mutatkozik Kant rationalismusának egyoldalúsága, hogy a gyakorlati észt ép úgy, mint az elméletit csakis abstrakt üres gondolatformákban s nem egyszersmind a konkrét valóságban látta. Feledte azt, hogy a gyakorlati észnek a világban való érvényesülése czéljából nem kell még csak várakoznia a «kategorikus imperativusra», sőt inkább az az embernek veleszületett képessége, mely eredetileg az észösztönök és észérzetek alakjában nyilvánul. Feledte azt, hogy a természeti vágyak és hajlamok nem csupán önzők és érzékiek, hanem vannak az emberben magasabb s erkölcsileg becses hajlamok és vágyak is. így a rokonszenv, a szeretet, a kegyesség s a kötelességérzet «morális affektusaiban», mint a jónak természeti csiráiban, a törvényről való tudatunk előtt is az ész hangja szól hozzánk s szelíd parancs szavával a törvény szigorúbb fegyelmére készít elő bennünket, mely affektusok mind meg annyi kapcsolati pontjai a józan nevelésnek és oktatásnak. S végül feledte Kant, hogy erkölcsi rendeltetésünk czélja nem az az erény, mely még a kötelesség s a hajlam közötti merev küzdelembe van foglalva, hanem igenis az igazán szabad és szép erkölcsiség, a melyben a haj-