Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

II. Az alapelvek bírálata

24 azon komor nézettel járt, hogy a kötelesség érzületből való teljesítése mindig fájdalmas lemondással jár. Egyik gyökeres alaphibája ugyanis az erkölcsinek tiszta sőt fenséges felfogása daczára az érzékiség fölé emelt ész transcendens jellegéből eredő abstrakt formalismusa. Erkölcsi alapelve pusztán formai jellegének egyoldalúsága okozza aztán — Zeller szerint is — azt a körülményt, hogy Kant az összes konkrét történeti viszonyokat csupa morális abstraktiókban oldja fel, a mi különben az egész XVIII. századnak individualistikus gondolkozásmódjában találja magyarázati alapját. Kant ethikája nem számol a konkrét emberiséggel mint tényleges valósággal s annak történeti fejlődésével, hanem csak az egyessel, a mint az az emberiséggel, annak történetével s az istennel való életösszefüggéséből van kivéve. Pedig az ember, mint az emberi közösség szerves tagja s nem isoláltan tekintve, eminens értelemben véve erkölcsi lény, s az isten sem reá nézve idegen, következésképpen a theonomia még nem heteronomia, s az embernek, mint isten képmásának s az isteni törvények követőjének elszakítása az istennel való közösségétől állítólagos autonomiája kedvéért egy a tapasztalati konkrét valósággal ellenkező abstrakt gondolat. És tényleg Kant az adott viszonyok s a tapasztalt események hatalmának mellőzésével csupa abstrakt nagyságokkal dolgozik a maga ethikájában,