Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

19 ítélő erőnek» definiálja. A Kant-féle lelkiismeret — így kiált föl Pfleiderer — oly félelmes és kegyetlen, mint maga a pokol, s bár méltó helyet szerzett neki s a kötelességgel együtt eszméjének apotheosisát nyújtotta, szavainak objektiv csalatkozhatatlanságát bebizonyítani még sem tudta. S mindez onnan van, mivel azt tisztán formailag az akaratból s az intelligibilis jellegből vezette le. Az erkölcsi törvénynyel, mint a jónak elvével, ellentétben áll a bűnnek elve, «ß radikális rossz» az emberben. Ezzel a kérdéssel Kant behatóbban a «Religion innerhalb der Grenzen der blossen Vernunft» (1793.) cz. művének 4 értekezésében foglalkozik, a hol lehetőleg az egyházi felfogásmódhoz csatlakozik ugyan, úgy azonban, hogy a mi ott történeti valóságnak van mondva, nála morális általánosságokban vész el, miáltal aztán az egész keresztyénség, mint positiv vallás, «morális észvallássá» alakul át, a melyben az egyházi tan fogalmak csak symbolikus kifejezései a morális igazságoknak. Ε radikális rossz az emberben kétségbevonhatatlan tapasztalati tény, azaz az emberi természetnek eredeti hajlama a bűnre. Mint ilyen, nem az észen, sem az érzékiségen, hanem az akaraton alapuló azon eredeti bűnös hajlam, mely az erkölcsi törvény, mint észtörvény követelményeivel ellentétben, az érzéki ösztönök és vágyak egyoldalú szolgálatában áll s «a szívnek radikális megrontását» eszközölheti. Az erkölcsinek e 2*