Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

20 bűnnel szemben való elvi küzdelmét Kant sok éles megfigyelésen alapuló tapasztalattal és valódi ke­resztyén szellemben írja le. Szerinte e bűnös hajlam a maga eredetére nézve «intelligibilis valóság s csak az ész által megismerhető'» (i. m. 23. 1.), a cselek­vésekben nyilvánuló anyagára nézve azonban «sen­sibilis jellegű», tehát az embernek, mint «phäno­menon»-nak eredeti tulajdona. De miután e bűnnek elve mellett a jónak elve, t. i. az eredeti erkölcsi képesség is mi bennünk megmarad, s Kant szerint mi sem érdemel annál nagyobb csodálatot, épp azért «a jóra való erkölcsi képesség teljes helyreállítása», vagyis a megváltás és újjászületés lehetséges (i. m. 45. 1.), a mi úgy történik, hogy az erkölcsi rendeltetés magasztossá­gának érzete «egészen a lelkesedésig fokozza és ösztönzi az egyéni akaraterőt s benne életerős er­kölcsi érzületeket és elhatározásokat ébreszt (i. m. 55. 1.). Erre a keresztyén vallás, mint a nyilvános vallások egyetlen morális alapja (i. m. 58. 1.) ki­válóan alkalmas, miután «az istennek tetsző lény» képében az erkölcsi tökéletességnek oly ideálját állítja szemeink elé, a. melynek fokozatos megvaló­sítására folyton kötelezve vagyunk. Ennek a foly­tonos tökéletesedésnek az útja «az isten országára» vezet, mely alatt az erénytörvények folytán való­suló «czélok országa» értendő, s melynek az egyház csak egyik eszköze (i. m. 173. 1.). Erre nézve szük­séges, hogy a vallásos hit, mint «morális észhit» az

Next

/
Thumbnails
Contents