Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

9 végződését. Az elméleti ismeret transcendens, azaz az érzékfölöttire vonatkozó képességének a megtagadásával szemben, a melylyel első kritikai főművében foglalkozik, éppen a következő művek tárgyát képező erkölcsinek közvetlen bizonyosságában nyerte azt a biztos alapot, a melyre helyezkedve nagyszerűen idealistikus morálphilos. rendszerét fölépíthette, a melynek intentiója szerint az elméletinek ezélja a morálisban van s a gyakorlati észé az elsőség az elméleti spekulativ ész felett. Tiszta üde légkörben érezzük magunkat, ha az előző angol és franczia eudämonistikus — az erkölcsit tisztán gyakorlati czélok szerint meghatározó — morál után a «Grundlegung zur Metaphysik der Sitten» ez. mű kerül kezünkbe, a melyben Kant buzdítólag és fölemelőleg ható magasztos és fenséges jellemnagysága és ethikai alapgondolatainak mélysége szinte elbűvölő hatással van az olvasóra. Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha Kant morálphilosophiája a legszélesebb körökre jellemképző hatást gyakorolt, míg az elméleti ész bírálatával inkább csak a tudományos gondolkodásmódra hatott átalakítólag. Hatalmas lendületet adott ezzel az erkölcsi gondolkodás világa folytonos és fokozatos fejlődésének s az erkölcsi jólét emelésének, s korántsem tekinthető e morálphilosophia — mint Paulsen akarja (i. m. 156. 1.) — «nagy akadálynak az újabb kritikai gondolkozás fejlődése történetében ». Kant a XVIII-ik század párhuzamosan haladó an-