Szlávik Mátyás: Kant ethikája (Eperjes, 1894)

I. Az ethika alapelvei

10 gol és franczia empirikus s német metaphysikai-clogmatistikus ethikákkal szemben állapítja meg a maga erkölcstanát «az erkölcsök metaphysikájának alapvonalaiban.» Az élvezet s a jól fölfogott érdek tanával szemben egy Condillac, Diderot s másoknál; továbbá az érzés tanával szemben angol földön egy Hutcheson, Shaftesbury, Hume, Smith és követőinél ; nemkülönben a Wolff-féle elavult metaphysikával szemben, mely dogmatistikus didaktikai formákba öntötte az erkölcsi jó tanát, — Kant Platón szellemében, minden eddigi metaphysikát félrevetve, az erkölcsi tudat sajátos világának megállapítása czéljából egy idealistikus ethikai rendszernek felállítására törekedett, a melynek kiinduló pontja az, hogy az erkölcsi eszmék világa minden érdek vagy érzésindokok mellőzésével nem véges, empirikus, érzéki, hanem ideális, érzékfölötti eredetű és végetlen becsű. Ez erkölcsi világ, mint érzékfölötti világ eszméjének valósága és absolut érvénye nem szűnik meg az által, hogy a mi tapasztalati ismeretünk hozzá nem férhet. Az erkölcsinek autonómiája, főleg annak az érzékivel, mint természetivel szemben való éles különbsége képezi Kant ethikai gondolkozásmódjának a kiinduló pontját. Az a gondolat, a melynél fogva különbséget tett az embernek empirikus-érzéki és intelligibilis-érzékfölötti lényege között, azóta elidegeníthetlen közjava a tudományos ethikai, de főleg theológiai gondolkozásmódnak (p. o. a göttingai leg-