Majba Vilmos: Életképek a keresztyén szeretet munkamezejéről (Budapest, 1914)

I. Értekezések - Embermentés Wallrabenstein Jakab lelkész

46 Embermentés. Irta: Wallrabenstein Jakab, homokosi lelkész. Ott kezdődik az ember embervolta, ahol felebarátjához szeretettel le tud hajolni s segítő, testvéri jobbot nyújtani. Mig nem látja „a legutolsó nyomorgó páriában", a legelzüllöttebb csavargóban, a legmegvetettebb iszákosban is felebarátját, kivel szemben kötelessége van, addig bizony Jézus igaz tanítványai nem vagyunk. Hála Istennek, kezdünk végre emberi mivoltunkra ébredni, kezdjük végre évezredes álmunk után szociális kötelességeinket felismerni. Egyelőre még csak szóban, írásban, jegyzőkönyvekben, határozati javaslatokban, de majd tettekben is. Egy jobb kor hajnalhasadását mutatja a XX. század a maga különféle szociális elveivel s intézményeivel. Az egyház is kezdi, felekezetiségre való tekintet nélkül, a szociális elveket hangoztatni és meg is valósítani. Egyelőre még csak a „szónoklatokénál, „bizottságok" megalakításánál tartunk. Egyházunk hajóját a felkorbácsolt hullámok ide-oda sodorják, a hajó inog, a rajta lévők egyrésze kishitűségben menekül, másik része saját erejéből akarja a hajót rendes útjára terelni, ismét egy másik része közömbösen nézi, mint pusztul a hajó s vele együtt ők is. Egy jó része pedig a „vallásos esték", a „belmissziói intézmények" vitorláit igyekszik felhúzni s így kijutni a bajból; csak egy kis része lép oda a hajóban jelenlevő Úr Jézushoz s egyedül tőle várván segítséget, liittel-bizalommal mondja: Uram segíts, mert elveszünk! Hildebrand lelkész adott ki mostanában egy röpiratot, melyben azt mondja: „Egyházunk olyan hajó, melyen mindenki kormányoz, de senki sem szolgál, bár egyesek igen buzgók; mindnyájan tanácskoznak a hajó jólétéről, határozatot is hoznak, jegyzőkönyvbe is veszik, de aztán partraszállnak ismét. Évente összejönnek a hajón, ismét elhatározzák, mi volna jó, mit kellene tenni, hogyan kellene hajózni; ezt is jegyzőkönyvezik s ismét partraszállnak" (16. ο.). A hajó pedig? üli a viharban s pusztul. Egyik igen nagy baja úgy politikai, mint egyházi életünknek az, hogy legtöbbször csak a szép szavaknál, dikcióknál, frázisoknál maradunk, tettekre, alkotásokra alig keriil a sor. Miért ? Mert szónokolni könnyebb, mint alkotni! Aki tudja a nagydobot ütni, azt előbb veszik észre, mint a csendben, észrevétlenül munkálkodót. De az üres kalászt is előbb venni észre, mint a megtelt, dús termésűt. Nálunk sokan vannak, akik a hangos vásári lárma által tudnak csak érvényesülni, de mivel csak az üres nagydobot ütik, szavuk pusztában elhangzó üres szó. A köznek nincsen haszna belőle, csak az egyénnek. De amíg a néptömegek és egyházi tömegek csak az önzéstől sugalt reklámjelszavaktól vezettetnek, embermentésre, igazi keresztyén belmisz-