Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

II.

ez a szeretet egyedül a felfeszített, értünk szenvedő Megváltó szeretetében állott. Ebben a tekintetben igaza lehet Monradnak, aki azt állítja, hogy K. atyja a hernhuti pietizmus hatása alatt állott. Atyjának búskomorsága egyre növekedett. Sok csapás érte a sírhoz közel álló aggastyánt. Az utolsó hat év alatt meghalt a neje és két leánya s a nagy családból már csak a két fia maradt meg. A csapásoknak e hosszú sora alatt megnyugszik Isten végzésében. Atyjának e hite mély benyomást gyakorol fiára, aki Jóbról írt egyik elmélkedésében atyjára gondol, amikor ezt írja: „Nemcsak azt nevezzük az emberiség tanítójának, aki egy igazságot valamely szerencsés véletlen folytán felfedezett, vagy pedig fáradhatatlan munkássággal és kitartással kikutatott s azt tanként hátrahagyja, melyet aztán a következő nemzedékek elsajátíthatnak, de azt talán még több joggal nevezhetjük az emberiség tanítójának, aki ugyan nem hagyott másoknak egy tanítást sem, hanem csak saját magát embertársainak példányképül, életét útmutatóul, nevét biztosítékul sokaknak, munkáját pedig ösztönzőül a megkísértetteknek. Ilyen tanítója és vezére az emberiségnek Jób, akinek jelentősége nem abban van, amit mondott, hanem abban, amit tett." K. mindég mély kegyelettel tekintett atyjára. Naplójában, műveiben számtalanszor találkozunk vele. Anyjáról sohasem tesz említést, bár azt a lírikus tehetséget, amely műveiben megnyilvánul, tőle örökölte. Anyja a kortársak állítása szerint mély érzésű, bensőséges természetű, példás anya volt. Atyja közvetlenül a halála előtt megmondotta fiának, hogy honnan ered a búskomorsága. Elmondotta, hogy kis pásztorfiú korában sokat éhezett és fázott ott a jütlandi pusztákon. Egyszer a nagy hidegtől csaknem megdermedve, fagyott kis kezét az égnek emelte és káromolta az Istent, hogy mikép lehet oly gonosz, szívtelen 2 17