Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

II.

nak vallásos iránya a lutheránus ortodoxiában nevelték fel őt. Annak legtöbb tanával egyetértett, de volt olyasmi is, ami szerinte nem volt egészen helyes. Ε miatt ez a hatalmas kolosszus ingadozni kezdett benne, mert az egész tanrendszer századokon át úgy összenőtt, hogy abból semmit sem lehetett elvenni anélkül, hogy az egész rendszer össze ne dűljön. A keresztyénségnek másik formája volt az ő korában a racionalizmus. Ebből nagyon hamar kiábrándult. Szerinte a racionalizmusban, ha egyedül az értelemre építene, még lenne valami, csakhogy nem ezt teszi. Az írással szemben az értelemre hivatkozik, de ahol az értelem az írással egyezik, ott az írásra hivatkozik és minden paragrafus elé az írásidézetek egész légióját teszi. Az értelem és az írás olyan módon van együtt szerinte a racionalizmusban, mint a tiszta és tisztátalan állatok Noe bárkájában. A 30-as években találkozunk a keresztyénségnek azzal a harmadik formájával is, amely a keresztyénséget a filozófiával szerette volna kibékíteni azon az alapon, hogy a filozófiában tökéletes kifejezést nyer az a gondolat, amely a keresztyénségben tökéletlenül már régen megvolt. Ezt a kibékülést Kierkegaard elvetette, mert szerinte a keresztyénség központja és lényeges tartalma a megváltás. Ennek kell áthatnia az egész embert, tehát az értelmet is. A filozófia erre nem alkalmas, mert nem egyébb, mint az észnek a lét megmagyarázására irányuló kísérlete. A kibékülés még abban az esetben sem jöhet létre, ha a filozófia bevallja, hogy nem képes ezt a rejtélyt megoldani, mivel a megoldáshoz hiányzik a híd közte és a keresztyéni között. Vájjon nem lehetne-e megtalálni azt a bizonyos hidat abban az esetben, ha a filozófia közeledne a bűntudathoz és a megváltás szükségérzetéhez. Nem, mert a filozófia kénytelen magái ahhoz tartani, ami az emberi körön belül van. tehát legfeljebb az önmegváltáshoz.az embernek saját erejéből való megváltásáig juthatna el, de a kívülről jövő megváltást el 15