Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

I.

a Jézusba vetett hitében. Huszonnégyéves korában ezt írja a naplójába: „Azt gondolom, ha egyszer komoly keresztyénné leszek, leginkább azt fogom szégyelni, hogy előbb nem lettem azzá, hogy előbb minden mást megpróbáltam." Életírói szerint Kierkegaard valószínűleg azért halogatta vizsgáinak a letevését, mert a lelkészi pálya iránt, vagyis a gyakorlati lelkészség iránt nem érzett különös hajlamot. Túlzott lelkiismeretessége akadályozza őt a gyakorlati térre való lépésben. Nem érzi magában elégségesnek a belső élőkészültséget. Erre enged következtetni naplójának a következő helye: „Kitűnő tragikus téma lenne: az a fiatalember, aki fellelkesedett azon a bátorságon, amelyet Marcus Arelius üldözése alatt Policarp és hozzá hasonló férfiak tanúsítottak haláluk órájában és maga is mártir akart lenni, de amikor leírták előtte a rettenetes kínzásokat, megijedt és a pogányok követelése szerint káromolta a Krisztust. Ebből látnivaló, hogy úgy van az a keresztyénséggel is, mint a földi élettel: először növekednünk kell Isten és az emberek előtt és ha korunkban nincs is oly nagy kísértés, mely mindent tönkre tehet, mégis pl. a leendő theologusok őrizkedjenek attól, hogy már nagyon korán kezdjenek prédikálni és így inkább belefecsegjék, mintsem beleéljék és beletalálják magukat a keresztyénségbe." Sokan túlkönnyelműnek és túlvígnak találják őt életének e szakaszában. De nála ez szomorú lelki örökség volt, mert nagy harcot kellett vívnia a veleszületett búskomorsággal. A világ nem látta, hogy a szellemes és vidám fiatalember lelkében minő kétségbeesett harc folyik. A 24 éves ifjú egy őszi napon ezt írja naplójába: „Azért szeretem jobban az őszt, mint a tavaszt, mert ősszel az égre néz az ember, míg tavaszszal a földre." Ez a belső kétségbeesés sokszor az őrülettel határos. Már 22 éves korából is van egy fel12