Szeberényi Lajos Zsigmond: Kierkegaard élete és munkái (Békéscsaba, 1937)

IX.

ben támadja a dán országos egyházat s amint e munka utolsó soraiból kitűnik, különösen az bántja, hogy sokan külső reformokkal akarnak segíteni az egyház baján. De ezek a reformok nem voltak olyan mellékesek, semmitmondók, mint amilyeneknek Kierkegaard tartotta. Sok fontos kérdést kellett akkor az állam és egyház között rendezi. A szabad vallásgyakorlat megvalósítására nemcsak az államhatalom és a szabadelvű politikusok törekedtek, hanem az egyházi férfiak legkiválóbbjai is, élükön Grundtviggal. A racionalizmus vihara után szükség volt az agenda és az énekeskönyv javítására. A papok megítélésében is hova-tovább odajut Kierkegaard is, ahol előtte époly, sőt talán nagyobb gúnnyal a szekták dolgoztak. Kétségkívül nagyobb súlyt kell helyezni az életre, mint a szavakra, a szónoklás művészetére. A „szónok" papok a racionalizmus uralma alatt jöttek divatba a protestánsoknál és az egyházban is megerősödött, mint a parlamentáris életben a szónokok téves túlbecsülése. Igazságtalan a skandináv ev. papság iránt, mert ott is bizonyára nem egy hű pásztor áldozta fel nemesen életét Ura és Megváltója szolgálatában. Azok a papok, akiknél ő egyoldalúlag nem látta az általa feállított ideált, a mártiriumot, az általa kigúnyolt és félreértett világias életükkel, azzal, hogy önzetlenül érdeklődtek népük kultúrális élete iránt is, jelentékenyen emelték népük kultúráját és így Isten országa számára működtek. Voltak bizonyára képmutató, világias, anyagias és színészkedő papok is, de Krisztus egyháza sohasem lesz e földön még munkásaiban sem egészen tiszta, konkoly mindig lesz a tiszta búza között és Júdások mindig lesznek az apostolok között. Kierkegaardnak, az individualizmus apostolának nincs érzéke a gyülekezet, a közösség, az egyház iránt. A családja izolált volt, nevelése a külvilágtól elzárt, nem élt az emberek között, nem volt ráutalva a kenyér7* 99