Emlékkönyv … a reformáció négyszázados évfordulója alkalmából (Budapest, 1918)

III. Országos jubiláris emlékünnepély Budapest székesfőváros közgyűlési termében

44 kötelez, az erkölcsi világ szédítő magasságába emel, midőn félelem, vagy jutalomvárás helyett a szeretetben mutatja meg a cselekedetek örökkévaló rugóját. A szabadságra elhívott ember nem külső és nem is különös jócselekedeteket ajánl fel az ő Istenének, hanem önmagát adja, önmagát ajánlja fel, mert nem tehet másként, meri megmásíthatlan erkölcsi kényszerűség rendelkezik vele. Ez a vallási öntudat egyesíti az embert a lélek és igazság Istenével s fenséges nagy követelésekkel jegyzi tele az ember életkönyvét. Isten lenyúl a mélységbe s az embert az erkölcsi élet legmagasabb fokár;t »emeli, saját maga mellé helyezi s isteni művének munkatársává teszi. Ezzel együtt az örökkévalóság fénye borul az egész életre. Magasabb avatást nyer a lelki és testi munka s az ember a kenyériért való tülekedés verejtéktől gőzölgő, érdekharctól hangos világából felemelkedik a hivatás magaslatára. Minden munka hivatás és minden kötelességteljesítés visszasugárzása az örökkévaló isteni akaratnak. így hull az örökkévalóság fénye az egész földi életre, beragyogja az örömöt s a mennyei élet boldogságát tükrözteti vissza v -a szenvedés könnyében. Az erkölcsi öntudat az erkölcsi felelősségben találja kiegészítését. Ezt a felelősséget az Istenhez való viszony közvetlensége határozza meg. Az ember a maga önállóságában lép elénk. Mint a csapzott hajú, magára hagyott vándor, ég felé fordított arccal áll a viharjárta országúton. A maga lábán áll, a maga tekintetével kutatja az eget, a maga kezével bontja szét a lába elé fonódó indát és gyökérzetet, a maga szívével érez, a maga értelmével ítél s a maga életével tör az Isten felé. Lelke üdvösségének ügyét és biztosítását nem vállalja magára az egyház. Mintha acélököl ütését zúdítaná lelkiismeretünkre a reformáció, egy egyszerű „te" szócskával ébredésre, felelősségre, új életre ösztönöz. Te rólad van szó, te hozzád szól az Űr, a fe:nevedet kiáltja a pusztában, téged vár a mennyek kapujában, lerongyolt, kifosztott, elveszett tékozlót. Az ember azonban az isteni gondviselésnek nemcsak tárgya, hanem egyszersmind cselekvő tényezője. A „te" szócska tovább zúg és sokra kötelez. Te keresd az Urat, te olvasd szent igéjét, te szomjúhozd igazságát. te alázkodj, te penitenciázz, te gyötrődj, te emelkedj, te bízzál és te higyj keresztet ölelve, a Krisztus vérhullását látva . . . Mindezt ;neked kell elvégezned, mert senki más helyetted el nem végezheti. Jíindez elválaszthatatlan a te akaratodtól. Miiidez a te hozzájárulá•sodat követeli. Az új igazság széttöri a vallási élet mankóit s az