Erős vár a mi Istenünk! Emlékfüzet (Sopron, 1917)

Függelék. Képek Luther életéből

— 28 — — Úgy, hogy igen sokszor gondoltam a halálra. Akár veletek tanultam, akar veletek örültem, csak lelkembe nyilallott valami fájó, titkos érzés : Mit ér minden tudás, öröm, ha a halál bármely pillanatban készületlenül érhet? Mit használ minden kincs, dicsőség, ha utána a lélekre örök nyomorúság következhetik ? — Kár igy képzelődni és magadat rémítgetni. Különös, hogy ilyen fiatalon már az elmúlásra gondolsz. Élni kell, Márton élni s a halált legutoljára hagyni! — Igen, ha a halállal vége lenne mindennek! De mikor világosan érzem, hogy azzal egy sokkal hosszabb élet kezdődik. Lehet abba nyugodtan átlépni minden készülés nélkül, mikor egy-egy földi útra is felkészülünk és a szükséges holmikkal ellátjuk magunkat? Aztán engem maga Isten sokszor figyelmeztetett, hogy csak egy lépés választ el a haláltól. Tudjátok, nem régen milyen beteg voltam s alig épültem fel, húsvétra hazamenet oldalfegyveremmel lábamon véletlenül az ütőeret vágtam fel és csaknem elvéreztem. Nem sokára legkedvesebb barátom halt meg hirtelen szerencsétlenségtől s még el sem sirattam, mikor előttem is lecsapott a villám és a földre sújtott. Ne csodáljátok, ha lelkemet mindez egész mélyéig megrendítette és életemet forduló pontra állította. Melyitek meri azt mondani, hogy ezekben nem Isten szava szólt hozzám és nem ő figyelmeztetett, hogy többet gondoljak lelkemmel? — Hiszen eddig sem merítetted bűnökbe. Jobb voltál akármelyikünknél. — Talán vigyáztam, de ennyi vigyázat nem elég. Egész életemet arra áldozom, hogy lelkemet megmenthessem. Nem tndom, ti mennyire érzitek, én határozottan érzem, hogy csak a lélek ér bennünk valamit és csak ezért érdemes egy életet leélni. Különben meg is fogadtam, hogy ha a villámcsapástól megmenekülök, szerzetessé leszek. — Aztán nem szégyenlenéi ismerőseiddel találkozni, amint koldulni mégy a városba, te a tudós, nagy jövőre hivatott magiszter? — Nem. Azon már túl vagyok. Nem Isten szolgálata, a világé szégyelni való. — Hát a szüleid? Mit szólnak ehhez a váratlan fordulathoz? — Ez a legnehezebb, — szól Luther. Ez fáj a legjobban. Szegény anyám még csak belenyugszik ; de apámnak nagy keserűséget okozok. Talán meg is átkoz, hogy így semmivé teszem reményét, büszkeségét. Nagy szeretettel küldött iskoláról iskolára;