Erős vár a mi Istenünk! Emlékfüzet (Sopron, 1917)

Függelék. Képek Luther életéből

— 26 — Kotta Konrád előkelő polgár volt, aki hazafelé sietve végig hallgatta a kis diákok beszédét s megindulva mondta el otthon asztalhoz ülő családjának. Pár perc múlva a szemben levő ház előtt felhangzik a diákok éneke, amelyből különösen egy hang válik ki gyönyörű csengésével: „Adjatok kenyeret az Isten nevében..." De nem nyílik ki sem ajtó, sem ablak s a reszkető diákok szégyenkezve hagyják ott a házat. A legnagyobbik meg nem állhatja szó nélkül: — Szépen kezdődik a tavasz. Köszönöm, ha a folytatása is ilyen lesz. — Ne csüggedj és ne essél kétségbe, — csitítja a legkissebbik — jó az Isten, teremtett Ő jó embereket is. Erre kinyilik Kottáék ajtaja s a cseléd behívja és vezeti őket egyenesen a szobába. Húzódozva, félve lépnek be, de az egész család olyan szeretettel fogadja őket, hogy hamarosan megbátorodnak. A nagy kandalló mellett terítenek nekik, de előbb elénekeltetik velük éneküket. Gyönyörködve hallgatják, milyen tiszta, melegen csengő hangja van annak a nyílt homlokú, mély, tüzes szemű, de szelíd arcú kis diáknak, akiről már tudják, hogy az égi madarak is Isten gondviselésére emlékeztetik. Mikor az ételt eléjük teszik s a többiek hozzá akarnak látni, ő szerényen feláll és olyan természetesen, de olyan szívből fakadóan imádkozik, ahogyan csak mélyérzésű, de még ártatlan lelkű gyermek tud imádkozni. Ebéd közben ki-kitágult szemmel nézi a falon függő félig hegedűhöz, félig citerához hasonló hangszert, mintha várná, hogy húrjai megszólaljanak. Végül az ételért olyan áhítattal mond Istennek köszönetet, mintha nem is alamizsnában, hanem egész halom áldásban részesült volna. Mikor elköszönnek, Kottáéknál mindenki a kis diákról beszélt. Egyik ezt, másik azt dicséri benne. Milyen kár, hogy így kell szegénynek szégyenkezve kéregetni! Kottáné elgondolkozik, majd férje vállára teszi kezét: — Ha nem haragudnál, visszahivatnám. Hát ti, gyerekek, elfogadnátok-e testvéreteknek ? — Magam is erre gondoltam. Szaladjon utána a cseléd — szól a ház ura. — Kár az ilyen kincsnek gazdátlan hányódni, vetődni. Pártjára kell sietnünk, hogy ember legyen belőle. Szegény külseje miatt kavicsnak nézi a világ, pedig csak csiszolni kell, kitűnik, hogy drágakő. — Jó lesz, jó lesz!, vissza kell hívni! Legyen mindig velünk,