Majba Vilmos szerk.: Reformáció. Költemények gyűjteménye a reformáció 400 éves jubiláris egyházi és iskolai ünnepélyei számára (Budapest, 1917)

Föl azt a kalapácsot! — Csengey Gusztáv

De szárnya nő a hirdetett igének, S a nagy világon holnap átrepül, S ujjongva zendül rá a hymnus-ének . . . Ne félj barát, — már nem vagy egyedül! Nézd, hogy' hevül a népek milliója, Az ige hogy' gyújt fejedelmeket! — A várt szabadság mesterét megója, A szolgajármot összetörheted . . . S te összezúzod . . . kalapácsod döng rajt' . . Te vagy az újkor Makkabéusa: Vezérled üdvre a nagy ifjú néprajt, Szebb kort teremt e fenséges tusa . . . Hová ragadt a mult idők hatalma? . . . Hol van a hős? . . . Csak képzelet talán? . . . Ah, szerte nézek s szemem fennakad ma A régi templom új vasajtaján. Ott a kilencvenöt pont * . . . Haj, mivé lett? — Csak holt betű az, öntött vas, kemény! — Megmerevült tan lett a nagy hitélet, Nem gyúlad abból többé új remény. Küzdő nagy ősök tétlen korcs utóda Ma a közönynek vánkosán hever; Ha néha fölzeng az a régi nóta, Mélyét e fásult szív nem éri el. Feledte ez már azt a drága multat; S hogy újra kell most érte küzdenünk, Fölkél-e hát? ... A gyáva elpuhultnak Nem lesz erős vár a mi Istenii k. Nyüzsög az ellen. Haddal nem zavar ma, Nyíltan nem üldöz: titkon veszteget. Máglyát alád ma nem rak; nincs hatalma, Hogy arra vesse kínzott testedet; De nála a tűz; nem is vetted észre, A házereszbe csóvát hogy' dugott? S váratlanúl, ha fölriadsz a vészre, Hogy' gyúlt ki házad, magad sem tudod. * A wittenbergi templom ajtaján ma vasba van öntve a 95 tétel.