Majba Vilmos szerk.: Reformáció. Költemények gyűjteménye a reformáció 400 éves jubiláris egyházi és iskolai ünnepélyei számára (Budapest, 1917)

A reformátor. — Szalay Mihály

Magát egészen az Úrra bízza: Csak az Úr minden, ő maga semmi. Ezért tud szinte csodákat tenni, Hatása ezért oly nagy és tiszta. A mienk volt ő! — kiáltja ajkunk; S díszítjük sírját, növeljük nevét De félre vetjük hősi szellemét: Hol ő protestált, mi fejet hajtunk. Nem tehet máskép: köti a lelke! Az ily kicsiség nekünk semmi gát. Mi tudunk tenni! Ma más a világ, Legyünk másokká magunk is benne! S tudunk alkudni az árulásig, Tudunk az útból simán kitérni; Tudunk ellökve nyugodtan élni, Tudunk aludni, ha kell, halálig. Eleven hatást, indítást adni, Irányt kiszabni volna szerepünk; De mindent sorra másnak engedünk: Könnyebb kitartón veszteg maradni. Már alig érzik, hogy mi is élünk; Csak azért néznek felénk is néha, Mivel itt mindig készen a préda: Hitet, utat, célt könnyen cserélünk. Mégse kondítsák ránk a harangot, Kik nagy örömest eltemetnének. Nélkülünk vesztes, csorba az élet. Nem boríthatnak hát el a hantok. Leszünk mi méltók még a vezérhez, Lesz ő nekünk még reformátorunk. Kigyógyul zsibbadt, elernyedt korunk S új szóra, tettre új kedvet érez. Lát a világ még fölkelni minket S állni szilárdan a dicső harcot; Kipótolunk még szégyent, kudarcot S nem ássuk földbe nagy kincseinket.