A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

III.Gyámintézeti ünnepély

28 között csak egy van, mely saját megújulásának, belső újjászületésének erőit állandóan önmagába hordja s azért sohasem válhatik múmiává s ez a vallás a keresztyénség. Belső megújulásra való képességének nem ugyan egyetlen, de legerősebb bizonyítéka épen a reformáció. Az a forrás pedig, amelyből a keresztyénség belső megújulásának erőit a reformáció korában és mindenkor merítette s a jövőben is egyedül merítheti, ismét csak a Krisztus evangélioma, az az evangéliom, amely soha nem halványuló fénnyel ragyog felénk szent könyvünk évezredes lapjairól. Múltunk legdicsőbb hagyományai, jelenünk legégetőbb szükségletei, jövendőnk legszentebb feladatai egyaránt a Krisztus evangéliomára utalnak bennünket s ez köti össze időnket az örökkévalósággal. Ragadjuk meg ezt a régi és örökifjú evangéliomot új hittel, új odaadással, vegyük fel szivünkbe, vigyük át az életbe. Csak ha ezt tesszük, érezhetünk igazi hálát és örömet a reformáció emlékünnepén; csak akkor állhatunk meg csüggedetlenül a vérzivataros jelenben ; csak akkor tekinthetünk jó reménységgel a rejtelmes jövendőbe. Csak akkor nem emlékeztünk hiába „nagy időkben nagy időkről." c) Pálmai Lajos esperes gyámintézeti előadása. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Történelmi idők légkörében, itt az Isten imádására szentelt ezen ősi hajlékban, lélekemelő, léleknyugtató ünnepre gyültünk össze. Feledni akarjuk egy pillanatra, hogy köröskörül lángba van borúivá az ég alja s nem akar lohadni a tűz, melyet gonosz kezek egyre szítanak! Más világosság felé nézünk mi most, mely egykor Bethlehem csillagában gyúlt ki, s mely százados elhalványodás után új fényre lobbant egyetlen kalapácsütéstől a wittenbergi várleinplom kapuján... A mi hitünk igazságai azok, melyek ma világítanak előttünk, az evangelioin drága birtoka, a kegyelem, a szabadság, az új élet ajándéka, mely örömre hangolja a sziveket s itt e szent templomban is ünnepi hangulatot áraszt e fényes ünnepi közönségre. Bocsásson meg azonban a mélyen tisztelt közönség, ha én ebbe az ünnepi hangulatba disszonáns hangokat vegyítek, ha az itt ragyogó fényességet sötét színekkel tompítom, ha a fejlett lelki élet, magasabb kultura, művészet és boldog családi élet magaslatairól elvezetem abba a sötét völgybe, mit nem ok nélkül mondanak a nyomorúság völgyének! Nyomorúság völgye!... Nem gondolok én mostan ezeknek a mai időknek rettenetességeire, — nem arra a vérözönre, melybe az ember maga fojtja bele Isten képére teremtett mását, — nem arra a siralomra, mely árváknak, özvegyeknek, édesanyáknak lelkéből szakad fel, — nem a kenyértelenségre, ruhátlanságra, mely fenyeget tán minden házat a közelgő téli napokban. Nem ezekre gondolok! Lelkem előtt az a látás újul meg, melyet