A reformáció négyszázéves emlékének ünneplése (Sopron, 1918)

II. A kerületi tanítóegyesület ünnepi közgyűléséből

17 Minden protestáns tanító bizonyára felvetette már lelkében a kérdést : Vájjon mi teszi Luther Márton alkotását halhatatlanná ? És mi biztosítja, — feltételezi annak szakadatlan megújhodását, szünet nélküli fejlődését ? Ugyebár semmi más, mint az a körülmény, hogy a nagy hitújító a lángelme csodálatos ösztönével, megérzésével megtalálta alkotásához azt a vésszel-viharral dacoló gránittömböt, amelyen művét felépíthette. — Csak kiváltságos és valóban eget ostromló elméknek adatott meg az a képesség, hogy vibráló, megérző lelkük abban a pillanatban késztesse őket a cselekvésre, az alkotásra, amely a siker összes előfeltételeit már magában foglalja és amely épen azért a legalkalmasabb. Végtelen finom szövetű idegzetük titokzatos műhelyében készülnek azok az eszközök, amelyek a cél eléréséhez mindig a legmegfelelőbbek. A kiváltságosak eme kisded csapatjához tartozott Luther Márton is. És akik néma csodálattal szemléljük a nagy reformátornak minden emberi méreteket meghaladó halhatatlan alakját, még csak ma látjuk igazán a lelkében felhalmozott sokoldalú képességeknek pazar kincseit, amelyeknek csak teljes kihasználásával alkothatott az évezredek dicsőségét hirdető pyramisoknál is állandóbbat, nagyobbat. Utolérhetetlen volt ő mint szónok. Rábeszélő, szinte szuggeráló, lenyűgöző erejének bűvköréből senki sem vonhatta ki magát. Tollának, nyelvének csillogó szépségeit, vaslogikájának szofizmákkal ki nem kezdhető törvényeit, fegyelmezett, teremtő hatalmas agyának minden kipattanó szikráját, hódolatot parancsoló egyéniségének minden kijelentését: rajongó hittel és bizalommal fogadta a hívők milliós serege. És mégis! Ezen tündöklő isteni fegyverzetének minden fölényével sem győzte volna le támadóit és műve talán befejezetlenül marad, ha a jövőt takaró fátyolán is átható kutató szeme még idejében fel nem fedezi azt a területet, amelybe mélyen szántó ekevasát bízvást belesülyeszthette. Messze jövőbe tekintő szeme előtt talán pálmaligetes délibábként lebegett vágyainak gyönyörű tája : a tudatlanság homályából kiemelt nép széles rétegein nyugvó műveltségének éltet adó, termékeny, áldást és forrást fakasztó boldog tája! És ennek televényébe kívánta vetni szivet vesztegető tanításának áldott magvát. Terrenuma tehát a Krisztus egyházának megingathatatlan fundamentumán fejlődő iskola volt. Ezt állította működésének kellő közepébe. Ezt szemelte ki bevetendő területnek. Ezt avatta műhelyévé is. Ennek irta meg még mai nap is vezető első tankönyvét, az összesürített hitbeli tudásnak páratlanul tökéletes és ép azért nélkülözhetetlen vezérfonalát: a kátét. Luther Márton útja az általános népműveltséghez a népiskolán vezet át. Az igazi belső kapcsolatot egyház és iskola közt ő teremtette meg. Éles világítású reflektorként veti lángelméje fénykévéit arra a megdönthetetlen igazságra, hogy egyház és iskola egymás nélkül nem lehetnek meg, — hogy egyik feltételezi a másikat s hogy csak kölcsönhatásban és vállvetve alkothatnak üdvöset és, nagyot. 2