Kovács Sándor: Luther a wormsi gyűlésen (Budapest, 1922)

LUTHER A WORMSI GYŰLÉSEN a pápák törvénykönyvét, amelynek érvényéért annyi nemes, tiszta élet oltatott ki. „Emészszen meg téged az örök tűz!" — kiáltja égre emelt szemmel, mintha a magasból külön jelet várna. Leszakadt a középkori egyház törzsétől, a mely lelkétől az élet feltételeit megtagadta és rabszolgai meghunyászkodást követelt. Föld felé hajolást a lélektől, mely szabadságra s égvívó törekvésre született. A harmadik jelenet a drámai összeütközés csúcspontja, a wormsi hűségnyilatkozat, helytállás Isten igéjéért minden világi hatalmassággal szemben. A negyedik a wartbnrgi kísértés, az ördögjelenés, mely útjáról el akarta téríteni s a melyet szent haragjában elűzött magától. Az utolsó, a dráma befejezése, amidőn Wittenbergben megjelenik a képrombolók közt, lecsillapítja népe háborgását, távozásra kényszeríti az álapostolokat, a reformeszme élősdi sáskaseregét, mely nagy művét elsekélyiiléssel fenyegette s erkölcsi jellemétől fosztotta volna meg. Helyreállította a lelkek békéjét, a cél és eszközök, a vágyak és lehetőségek egyensúlyát. A két utolsó jelenet külső fény és erő dolgában mintha hanyatlást mutatna, de belső igazság és tartalom mérlegén ugyanakkora érték és épp oly fényes, épp oly döntő diadal, mint a megelőzők. Lelke nem csupán a régi társadalmi rend képviselőinek, egyháznak és államnak, pápának és császárnak hatalmával szemben állt meg rendületlenül hite mellett; győzött egyúttal lázadozó egyéni önzésén, saját testi énjén, fejét fel-felütő ó emberén; mérséklő fékévé, kormányzó urává lett az új gondolat feszítő erejének. Eddig és ne tovább! A világi dicsőség bálványtiizét eloltotta szívében, a hatalmi elszédülés kísértetét kiverte lelkéből. Ezzel adta meg történelmi alakjának, reformátori személyiségének, vezéri méltóságának a jellemét valóban élővé varázsoló, elengedhetetlen befejező ecsetvonást. Kétségtelenül a wormsi jelenet Luther küzdelmének delelőpontja, a dráma válsága, a mely megelőző 1*