Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

Az egyén és az emberi nem együtt öregszik és hanyatlik a sír felé. Ami az életharc küzdő elemeit alkotja, mind megtaláljuk benne. A férfi magasba törő vágyát és a nő odaadó szerelmét, mely nem tud belenyugodni abba, hogy csupán epizód legyen a férfi életében. A hideg, fanyar kételkedést, mely minden lelki erőt megőröl és az égvívó hitet, mely a lelket a salaktól megtisztítja, hogy utat találjon Isten trónja felé. A népviharral dacoló hőst, aki a tömeg alacsonylelkűségét megveti és a hatalmi mámorba szédült oktalan tömeget, mely minden nagyságot és fenséget szertelenül gyűlöl, mivel lelki törpeségére és erkölcsi hitványságára emlékezteti. Az idegtelen tőke kielégíthetetlen és martalékleső éhségét és az önző hatalom drótsövénye közé szorított munka lázadozását, mely a keserű életversenyben lassanként irigységgé és bosszúvággyá érik. A hibátlan számoszlophoz hasonló érdekcsíszárt, akinek szellemében az élet merő színjáték és komédia, amit érzéssel nézni merő dőreség, meg az érzelmei kohójában elégő szívembert, akin mély sebet üt minden igazságtalanság, az erénynek, nemesnek minden parányi kudarca s életét a kiegyenlíthetetlen összeütközések szüntelen sorozata a tragédiák hínárjába sodorja, amiből az álom az egyetlen mentő út. Előttünk zajlik az erős akarat és ész küzdelme az ábrándvilágban élővel, a tévedhetetlenségével szinte kérkedő agyé az érzéseiben boldog szívvel, amelynek a csalódás, a fájdalom is édes és boldogító, csak érzés legyen. Az egyik félen Lucifer, az örök Sátán hideg észből és könyörtelen akaratból szőtt alakja, a másik félen az emberpár, Ádám és Éva. akiket az örök örvénytől éppen egy tiszta, felmagasztosult érzelem, az istenhit vált meg és ad vissza újra az életnek. Madách drámai költeménye éppen a történetlátás szempontjából két részre tagozódik. Az álomlátás első része a párisi Gréve piac színével végződik. A londoni vásártól fogva tisztán a képzelet alkotása; gyökerei leérnek a múltba és tőle nem is szakadnak el, de a fejlődés' egyre szélesedő nyílású ívén egyre hatalmasabb tényezővé válik a képzelet s egyre hátrább szorul a történetlátás, mert hiszen a jövendőnek történelme most van alakulófélben, eseményei a szó igazi értelmében dús színű álomképek. A hős mellől szép sorjában eltűnnek a tömegek, elmosódik a történelmi keret s az ember tragédiája mindinkább az egyén tragédiájává lesz. A londoni vásár az utolsó igazi, élő tömegjelenet. Ettől fogva az ellentétes képek váltakozása elmarad, a cselekmény egyenletes és gyorsabb iramú. Amint a színjáték kezdetén egye-