Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

4 megújhodások, újjászületések, az egyetemes, az egész emberi nem javát szolgáló lelki válságok, ha szükség van reájuk és ép így enyésznek el lassan, mint a hullámgyűrűk a parton, ha hivatásukat betöltötték, ha nincs már bennük semmi tartalom, amivel még termékenyíthetnék a világot. A magasság és mélység, az emelkedés és hanyatlás szüntelen váltógazdasága, halványodhatik és új fényre gyúlhat, de soha el nem tűnik és ellenmondás nélkül érvényesül, mint a természeti világ szeghetetlen törvénye az erkölcsi világban. A gyengének bilincs, amelyet széttörni nem bír, az erősnek szárny, mely fölfelé emeli. A történelem és költészet bölcsője valaha közös volt. Ugyanaz az életszükség szülte mind a kettőt, — de utóbb kétfelé ágaztak, külön fejlődtek s a fejlődés legmagasabb fokán újra összeértek, mint az egy gyökérről nőtt két fának széles terebélye egybeölelkezik. A történelem a történetfilozófiában éri el csúcspontját, amidőn az eseményekben rejlő törvényszerűséget és eszmei fonalat fölismerve, hőst és tetteket, kisszerűségek fölé emelkedő, erejök érvényesülését szabályozó irányeszme szempontja és uralma alá helyezi. A költészet is akkor jut el zenitjére, amidőn az emberi végesség akarat- és érzelemnyilvánulásaiban rábukkan a végtelenség nyomára, az örök intéző kézre, mely a mindenség urához. Istenhez és nagy művéhez függeszti az emberi szivet. Az egyszerű formájú, lágy hullámú dal így magasztosul a teremtés és megváltás fenséges himnuszává. A történelem és költészet, mely a bölcsőkor után elszakadt egymástól, a hosszas fejlődés végpontján ismét eggyé válik, a különböző, olykor szinte egymással vívó elemek csodás harmóniába olvadnak s nemcsak a tisztább gyönyörűség illatárjában fürösztik meg lelkünket, hanem egyszersmind oly bölcseséggel töltenek meg, amire különkülön erejök meddő volna. II. Ezt a tiszta, szinte légies finomságú, egyúttal igazságot sugárzó harmóniát csodálhatjuk Az ember tragédiája-ban. A történetszemlélet és költői képzelet örök szeghetetlen frigyre lép benne egymással. A költő képzelete Ádám nagy álomlátásában tökéletes egészbe foglalja az egyén és emberiség történetét. A kettőt nem lehet egymástól elválasztani; egyszerre látja az emberiség küzdelmében és törekvésében az egyén vívódását és az egyén vívódásában, mint keretben az egész nem küzdelmét és vergődését-