Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

14 homályos ködkép vált az eszméhéz méltatlan nemzedék kezén. A költő e színben is századok fejlődésvonalából gyíijti össze az egységes képhez a jellemző vonásokat egész a reformáció hajnaláig, amikor az egyik baráttal harsány hangon áruitatja a „vezeklésnek tanát". A történelemben „ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap, mely elmúlt és az éjszakának negyedrésze". A hanyatlás láttára szinte kérdés támad a lélekben: érdemes volt-e meghalni Hippiának? meghalniok a bősz tigris marcangolásai közt a cirkuszok vértanúinak? vájjon ilyen> keresztyén világról álmodoztak-e ők, míg himnuszt énekeltek a testi elmúlás boldog, az öröklétbe jutás üdvözítő pillanatára várva? Madách művészete a hanyatlás és elcsenevészedés rajzában is remeket alkotott. Amint megértette velünk, miért kellett megszületnie a keresztyénségnek, megérteti azt is, miért kellett belsőleg elhanyatlania. Megérteti, hogy minden eszme veszít tisztaságából, mihelyt sárra és kőre szorul, intézménnyé dermed és a benne rejlő isteni elem a tökéletlen emberi elemmel egyesül. A két szin mesteri szembeállítása meggyőz arról, hogy Madách a keresztyénség élettörténetében két elv állandó küzdelmét látja, amelynek lehetnek történelmi pillanatokra szóló csillapulásai, fegyverszünetei, de végkép meg nem szünhetik. Az egyik elv az egyház elve, mely állandóságra, szilárd szervezetre, egységre törekszik, mert ebben látja az élet zálogát. A másik elv a reform elve, mely szüntelenül új ágat olt az őstörzsbe, hogy új életre, új termésre ösztökélje. Ez oltóág, Isten országának eszménye, mely őrt áll a keresztyénség életfolyamatánál, hogy az elsekélyüléstől megóvja s állandóan tisztítsa, nyesegesse fattyúhajtásait. Ε harc az élet és fejlődés feltétele. Az egyház elvének képviselője a papság és az oltár, mely az áldozásra van rendelve, a reform elvének képviselője a próféta és a szószék, ahonnan a tanítás hangzik s az új eszme, az igazság hódító útra indul. Ez magyarázza meg azt, hogy Madách történelmi képsorozatában nem jutott hely a reformációnak, amelyet nem eseménynek vagy korszaknak tart, ami születik és elmúlik, hanem állandó küzdő elvnek. A reformáció vezérei az örök fejlődésnek magvát, az élet állandó szabályozó tényezőjét a láthatatlan, eszményi egyház gondolatának hirdetésében látták és érezték. Képviselői, vezérei időnként változhatnak, talán változik olykor-olykor lobogójuk is, de az elv, mint történelmi tényező állandó marad. A reformelv nem mindig jut el a nyilt szakadás és egyházzá alakulás fokozatáig. Ha nem csap át az érzelmi világ határán, nélküle is, a régi keretben is el tudja