Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

13 rancsra. Megváltozott a keresztyénség, mihelyt világhatalommá lett s népeket tört igájába. Megtagadta forrását, eredetét, hogy hatalmát biztosítsa, de ép ez lett betegsége. Mert minden eszme, intézmény addig él, amíg él az erő és szükség, mely létrehozta és azt tökéletesen, tükörtisztán ki tudja fejezni. Mihelyt ezt elárulta, vagy árulás nélkül is kihalt belőle, romlásnak indul, — amint élettelenné válik a patak medre, ha forrása elapadt s virág helyett gyim-gyom, giz-gaz borítja el partját. Ez lett végzete a keresztyénségnek, — amíg századok múltával újra jelentkezett a történelmi szükség és nyomában a belső isteni erő, amely létrehozta: a reformációban. Minden eszme sorsa, hogy az ember kezében elsilányuljon, a harmatból, az ég könnyéből sár legyen, ha a földön az önzés porával vegyül. A konstantinápolyi szín a középkor világa, de nem a Nyugat középkoráé, mely Dantét, Bouillon Gottfriedet, Assisi. Ferencet szülte, hanem a Kelet középkoráé, mely már csak a formáknak nem is alkotásában, hanem aprólékoskodó gyalulgatásában élt. A keresztyénség szellemiségét, mint az emberhős új alakjai. Tankréd és Izóra képviselik. A tömeg itt is hitvány, beszennyezi a nagy eszmét, elárulja a szeretet törvényét, ahogy Athénben beszennyezte és elárulta a szabadság eszméjét, Rómában féktelen öröm hajhászatával lealacsonyította, szinte megölte a családot, amire a római nemes annyira büszke volt. Tankréd a szent sír hős keresztes vitéze, Ádám-Sergiolus lovagideálja és Izóra, a római világ tévelygései után annak visszahatásaképen zárdaszűzzé jelölt Éva, e két tiszta, szinte elfinomult lélek hozza el magával a keresztyénség eredeti gondolatát, — tiszta költőiségét, — a tömeglélek alacsonyságával szakadatlanul viaskodva szertelenséggé, föld felett szárnyalóvá növesztve örökölt ideálizmusát. De a szin és korkép igazi központja, vezéralakja a formák szövevényélje süllyedt, a komoly férfias munka elől menekülő, mindenfajta látványosságon kapó „profanum vulgus", a silány népsöpredék, mely tolakodó kíváncsisággal kiséri fényben járó patriarcháját. a szinte vezényjelre zsolozsmázó barátsereget, engesztelhetetlen eretnekhadát, a kor kiegészítő részeit és pártos alkotó elemeit, amelyek nem eszmékért harcolnak, hanem jelentéktelen, az üdvözülés szempontjából tisztára közömbös formaárnyalatokért. Viszálkodásukban és gyűlölködésükben elerőtlenedik, elvész az egykor milliók lelkét magasba emelő nagy eszme. A lángból parázs, a parázsból hamu, a ragyogó sugárzásból átlátszatlan