Kovács Sándor: Madách történetszemlélete (Pécs, 1940)

10 Ah Cluvia, leverted Hippiát. Szeretnék e dalnak költője lenni. Ez Lucifer szava, de mindenki együttérez vele. A szín ismét érzelmi zsiliphez jut; a lélek üres és új izgalom után eped. Megszállta a csömör, a fáradtság és a vágytalan életrenyheség felhője. Előbb Éva lelkére ereszkedik, mint könnyű fátyol, azután mint erős, elégedetlenséget tükröző visszhang, Ádám ajkán jelenik meg: El a zenével, tánccal, émelyít Ez örökös édesség tengere! Keserűet kívánna már szivem, Boromba ürmöt és fulánkot a Piros ajakra, vészt fejem fölé! Hívta a vészt, megjelenik; velőbe hat a jajszó. Hozzák a halottat, akit a járványként dúló embervész* ragadott el. A cinizmus, szemérmetlenség a pillanatnyi csillapulás után tetőpontra hág; az idegek még egyet, tán utolsót vonaglanak a várakozástól. Lucifer ördögi kéjérzettel itallal kínálja, mintha szöges ostorral hajtaná az embert el Istentől az örök kárhozat örvénye felé. Hippia, akit bánt, hogy a dalversenyben győzni nem tudott, talán, hogy Cluvia fejéről a kivívott babért letépje és cinizmusával, romlottságának mesterséges fokozásával mindenkit elvarázsoljon, megcsókolja a halottat és magába szívja a halált. Ε mozzanat a szín csúcspontja. Előlép Péter apostol s amíg a halottra néz, a nemzedék fölött mond halálos ítéletet. Te nyomorú faj, gyáva nemzedék, Míg a szerencse mosolyog feletted, Mint napsugárban a légy szemtelen, Istent, erényt gúnyolva taposó, De hogyha a vész ajtódon kopog, Ha Istennek hatalmas ujja érint, Gyáván hunyász, rútul kétségbeeső ... El fogsz pusztulni korcsult nemzedék !... Viszont a halálra rémült, dőzsölő társaitól kegyetlenül magára hagyott s e miatt átkozódó Hippiát megnyugtatja, megkereszteli. Ne átkozódjál lányom, sőt bocsáss meg! Majd gyámolítlak én és a nagy Isten, A szent szeretet örök Istene. * Ε szót a döghalál helyett használom.