Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

49 senyt. Ez mutatja, hogy egyházunk élő és alkotó egyház. S a múlttal szemben az alkotások terén még az is szemünkbe ötlik, hogy azokat nem egyesek bőkezűsége, hanem a közösség együttes buzgósága és élniakarása hozta létre. ötven évvel ezelőtt az egyház még nagyon ragaszkodott iskoláihoz, bár a kiegyezés után, mikor Trefort Ágoston a népiskolát megreformálta és a tanítói kar színvonalát felemelte, szinte divattá vált az iskolák államosítása. Igen sok egyházközségünk, vagy kényelmi okból, vagy takarékoskodásból, némelyik pedig egyszerűen könnyelműségből lemondott iskoláiról és átadta azokat az államnak. Milyen veszteség érte ezzel evangélikus egyházunkat, azt felmérni még ma sem tudjuk, legfőllebb csak kezdjük sejteni. Mikor pedig tanítóink az állami törvény alapján állami fizetéskiegészítést kaptak s előmenetelük nem az iskolafenntató egyháztól, hanem külső állami közegtől függött s mikor nyugdíjukról is állami gondoskodás történt, tanítóságunknak az egyházhoz való viszonya igen kedvezőtlen változást szenvedett. Azelőtt minden evangélikus tanító magától értetődőnek tekintette a hitoktatást, sőt a kántorkodást is. Ma még a megmaradt felekezeti iskolákba is sokszor nehéz kántortanítót kapni, ahol pedig nincs felekezeti iskolánk, ott szinte könyörögni kell az állami népiskolák evangélikus vallású tanítóinak, hogy külön díjazásért vállalják el a kántorkodást. És a helyzet mindinkább romlik. S egyházunknak előbb-utóbb olyan nehézségekkel kell majd megküzdenie, amelyeket legyőzni alig lesz képes. De felekezeti iskoláink tanítói sem olyan buzgók ma már, mint amilyenek elődeik voltak. Megváltozott a tanítóság szelleme és ezzel együtt változik lassanként az egyházi iskoláké is. Nem vádolok senkit. Elismerem a buzgók buzgóságát, tisztelem a ragaszkodók ragaszkodását és vallom, 4