Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

24 tanári állás betöltését magának kötötte ki. Talán nem történt volna meg az autonómiát rontó alku. ha az állam nem az egyes iskolákkal hanem magával az egyetemes egyházzal tárgyalt volna és államsegélyt nem alku szerint, hanem egy összegben az egész egyetemes egyházra nézve együttesen adta volna meg. Még jobban leszállította autonómiánk értékét és tekintélyét a tanerőknek állami nyugdíjintézetbe való felvétele és ezzel az állam által történő sorrendi beosztása. Igaza volt nagyérdemű néhai egyetemes felügyelőnknek, Prónay Dezső bárónak, aki komolyan és komoran harcolt az államsegély elfogadása ellen. Többször hangoztatta. hogy aki fizet, az parancsol. Ö pedig nem akarta, hogy egyházunkban idegen parancsoljon, ezért tiltakozott mindig az államsegélj

7 szorgalmazása ellen. Sajnos, nem hallgathattunk rá. mert szegénységünk és az államnak az iskolákkal szemben túlságosan felfokozott követelményei, melyeknek eleget tenni nem bírtunk, rákényszerítettek és még ma is rákényszerítenek, az államsegélynek nemcsak elfogadására, hanem állandó és fokozott igénylésére. Ez az oka, hogy az állam nélkül ma már mozdulni sem tudunk, hogy tanítóink javadalmát egyoldalúkig az állam állapítja meg, hogy lelkészeink nagy részének megélhetését az államsegélyek biztosítják s ezek révén maholnap odajutunk, hogy a családi és korpótlékok, valamint a kongnia révén lelkészi karunk függetlensége is csorbát szenved. Régebben a kormány soha sem adott ki rendeletet a nélkül, hogy az egyház vezetőit meg ne hallgatta volna, ha a rendelet az egyház életét vagy autonómiáját érintette. Újabban mind gyakoribb eset, hogy rólunk-nélkülünk intézkednek. Autonómiánk ilyen módon maholnap csak papiroson él, de a valóságban napról-napra sorvad. Ennek azonban jórészt magunk is okai vagyunk. Lelkészeinkben nincs meg az autonómia féltésének és szerete-