Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

23 köztársaság tipródott rajtunk, sok helyen eltiltották még a presbiteri gyűléseket is, de ezen akkor alig lehetett megbotránkozni, mert vallásellenes hatalom adta ki a korlátozó rendelkezést; de azon már méltán megütközhetünk, hogy pl. az 1791. évi 26. t.-c.-ben az autonóm egyházaknak saját híveik között biztosított gyűjtési jogot a belügyminiszter 1923. és 1940. között négy rendeletével korlátozta, sőt kihágásnak minősítette. Az államhatalom ilyen bántó magatartását mindig azzal okolják meg, hogy az általános rendelkezés alól egyes közösségeket kivonni nem lehet és hogy a protestáns egyházak államsegélyes egyházak és így a kormányt nemcsak a királynak biztosított legfőbb felügyeleti jog, hanem az általános rend biztosítása jogán a belső ügyeinkbe való beavatkozás is megilleti. Igaz, hogy egyházunk és általában az egész magyar protestantizmus az államsegély sokféle formáját élvezi, kívánja, sőt követeli, de a kormányon lévők elfelejtik, hogy «ζ i'illamsegiélyhez való jogunk az 1848. évi 20. t.-c.-en nyugszik és így az államsegély megadása nem kegy, hanem törvényes kötelesség. A törvény voltaképen arra kötelezi az államot, hogy a törvényesen bevett keresztyén egyházak minden egyházi és iskolai szükségletét az állampénztár fedezze. Az alkotmányos idők beállta óia azonban a protestáns egyházak ismételten arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az 1848-as törvény szó szerint való végrehajtásától eltekintenek és megelégszenek az egyház és az iskolák államilag történő segélyezésével. Az egymást felváltó kormányok nagy következetességgel mindig olyan szívességtételnek igyekeztek az államsegélyt feltüntetni, amelyet az állam megadni nem köteles. Amennyiben pedig megadja, azért az egyháztól bizonyos jogok átengedését követeli. így történt, hogy amikor a középiskolák évi rendes állami támogatásának összegét kialkudták, akkor az állam bizonyos számú