Raffay Sándor: Ötven év távlatából (Budapest, 1944)

17 sem mentek annyira, mint most a németek. A pánszlávizmust ugyanis egyes emberek képviselték, de a nép ezeknek a hangos embereknek munkájáról szinte tudomást sem vett. Most ellenben népi mozgalommal állunk szemben, amely mozgalom az egyházközségek vezető embereit rákényszeríti, hogy egyéni meggyőződésük ellenére a bontó munkában résztvegyenek. Szomorú jelenség ez, nehéz állapotot teremtett, sok gondot okoz s hogy mi lesz a vége, azt ma még, amikor az egyházi mozgalom igazában tisztára politikai mozgaloqp, senki nem tudhatja. Ezekkel a bomlási tünetekkel ellentétben egyházunk a központosításra irányuló törekvésekkel is kénytelen lesz előbb-utóbb megbirkózni. Tudjuk, hogy egyházunk életének kezdetén egészen más volt az autonómia értelme, tartalma és jelentősége, mint ma. Valamikor az autonóm egyházközségek lelkészei fraternitásokká, az egyházközségek pedig esperességekké tömörültek. De nem azért, hogy autonóm életüket korlátok közé szorítsák, hanem azért, hogy egymást támogassák. Később az együtt igazgatható egyházközségek és esperességek nagyobb területen is összefogtak és maguknak szuperintendenst, görög szóval episkopost, azaz felvigyázót választottak, aki a rend megtartásán őrködött. Minden szuperintendencia vagy episkopátus önálló és zárt egészet képezett, amely a maga részére statútumokat alkotott. De alkottak statútumokat az egyes egyházközségek és esperességek is. Az 1791. évi zsinat mutatta elsőízben a központosításra irányuló törekvést. A zsinat kánonai azonban nem nyertek megerősítést és így a legfőbb autonóm egyházi testület a szuperintendencia maradt. Mintegy másfélszáz esztendeje annak, hogy a magyarországi szuperintendenciák vagy episkopatusok közös tanácskozásra gyülekeztek össze. A közös tanácskozás azonban semmi több nem volt és nem is akart lenni, mint közös tanácskozás. Ebből fejlődött ki