Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)
A liturgia mint istentisztedet
7 keztethetjiik, hogy kezdetben a vezető egy istentisztelet keretében is váltakozott, aszerint, amint valakinek éneke, vagy imádsága, vagy kijelentése, tehát prófétálni valója volt. Az istentisztelet állandó vezetői azonban csakhamar a presbiterek lettek. Köztük az episzkoposz, a felvigyázó, akinek bizonyosan azért nem volt szabad neofitának, vagyis újhívönek lennie, hogy a liturgiáit szabályosan el tudja látni. Mert az istentisztelet alaptörvényét az apostol ebben mondta ki: Minden az illendőségnek és a rendnek megfélelően történjék (Kor. I. 14, 40). Hogy a liturgiában kezdettől fogva megmaradtak a zsidó istentiszteleti szertartások megszokott elemei, hogy később a pogány szokások is ibefúrakodtak, az' természetes. Ahová az ember megy, oda nemcsak a ruháját viszi magával, hanem a gondolkodását és a szokásait is. De az egyéni keresztyén elemek maradtak a liturgia középpontjában: az úrvacsora és az ige. Minden egyéb elem ezeket emelte és szolgálta. Pál apostol már az első ikorintusi levélében panaszkodik, hogy akadnak, akik a gyülekezeti összejöveteleket vallásos jelleméből kivetkőztetik, amennyiben a szeretetlakomát Ihívalkodásra és elkülönülésre használják fel (11, 17—22). A szeretetlakomát tehát a szoros értelemben vett liturgiától még az apostolok idejében elkülönítették. A vértanú Justinus a második század közepén írt I. Apológiája 65. részében azt írja, hogy a gyülekezetben (entha sziinégmenoi eiszi) önmagukért és az egész világért imádkoztak, még pedig közösen (koi.nász eüchiáisz). Ez imádság után testvérként megcsókolták egymást (allélúsz filémati aszpaszometha paüszamenoi tón eüchón!. Azután odavitték a liturgusnaik (proesztóti tón adelfón) a kenyeret, a poharat a vízzel és a keverékkel s miikor az azt átvette, hosszasan imádkozott a Fiú és a Szentlélek nevében, hogy méltók lehessenek annak vételére. Az Áment az egész gyülekezettel mondta. Mikor az elöljáró (proesztósz) az imádságot elvégezte és a nép elő volt készítve (epeüfémészantosz panlosz tú laú), a diakónusok -mindenkinek kiosztották a kenyeret és a vizes bort (artú kai oinú kai Ihüdatosz). A 67. részben Justinus így ír: „Az égi napról elnevezett napon a városok és a falvak lakói közös helyen (epi to aüto) összegyülekeznek és az apostolok emlékezéseit (apomnémoneiiimata, tehát még nem evangéliumok) és a próféták írásait olvassák, aimíg az időből telik (mechrisz enűhórei). Mikor az olvasó elhallgat, az elől járó intő és buzdító beszédet tart. Akkor mind összeálhmk és imádkozunk ® mint már fentebb mondtuk, az imádkozás végeztével kenyeret ós vizes bort hoznak elő, mialatt az előljáró nagy buzgósággal (hoszé dünamisz autó) fohászkodik, a nép pedig rámondja az áment. Ezutáin jön a kiosztás (metalépszisz) mindenkinek, a meg nem jelenteknek pedig a diakónusok viszik el (kai toisz ú parúszi dia tón diaikonón pempetai). Ennek végeztével gyűjtést tartottak az árvák, özvegyek, betegek, ifoglyok és vándorlók számára, szóval a szükséget szenvedők számára. Közös összejöveteleinket pedig vasárnapon tartjuk, mivel ez az első nap, amelyen az Istem a
