Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)

Ágendák és énekeskönyvek

55 az az Szent Egyházi Cselekedeteknek avagy Szentségeknek és egyéb egyházi Szolgálatoknak ki szolgáltatásának módgya. A keresztelés itt is Márk 10. része magyarázatával kezdődött, ami után imádkoztak, a kérdések után jött a keresztelés, aminek végeztével „három ujjait az gyermeknek fejére tegye a Minister s ekképpen imádkozzék" ... Azután intőbeszédet tartott a komákhoz, velük imádkozott ós megáldotta őket és a gyermekeket. Az egyházkelő asszony avatása a másutt is szokásos. „Az uj házasoknak Isten törvénye szerónt való öszve szentéltetéseknek rövid módgya" azzal kezdődött, hogy „a' Minister legelsőbben is állassa elő a házasságra menendő személlyeket és ha történetből a Prédikáló székbül az Anyaszent egyházinak szokása szerént ki nem hirdetettnek, a' szerzőtől kérdgye meg, ha feleineke a' házasságra menendő Személlyek felül, hogy másnak magok kíviil hiteket nem adták." Azután a Miatyánkot imádkozták, mire jött a beszéd, azután a szokásos kérdések. Itt volt a gyürü-váltás és azután az eskütétel, mialatt a felek egymá(S kezét fogták. Ez az Agenda közli a későbbi Agendákban található esketési formula magyarázatát: „Isten téged ugy segéllyen (Uhi sponsus: Isten engem ugy segéllyen)". stb. Eskütétel után jött az összekötés, azutlán imádság és áldás. A többi szertartás leírásában semmi szokatlant nem találunk. Vannak még az Agendában halotti prédikációk után mondandó imádságok, esteli ajánlások, reggeli ós estéli imák, prédikáció utáni imádságok, néhány ünnepi ima, köztük az 1790—1791. évi vallásszabadság ünnepén mondott imádság s végül pár halotti ima és egy katekizáció előtt mondandó verses fohászkodás. A dunántúli szuperintendencia 1831-ben új Agendát adott ki: „Agenda, az az Egyházi Hivatalbeli Foglalatosságok módja" címen. Ebijen a közönséges istentisztelet leírásával kapcsolatosan azt a kijelentést olvassuk, hogy ,,a gyülekezeteknek különbözősége miatt általános törvényt szabni lehetetlen". Ez az állítás ma is megáll, de teljesen érthetetlen, mert egy egyháznak kell annyi erejének és bölcseségének lennie, hogy az ilyen fontos ügyet sem a gyülekezetek szabad tetszésére, sem a lelkészek szeszélyére nem hagyja, hanem a sokféleségl>en egységet teremt. „Az istentisztelet elkezdődik ezen adjutoriummal: „Uram Isten, szentelj meg minket. . ." vagy az énekeskönyv elején található fohászkodások közül valamelyikkel. Ennek végével a prédikátor az Oltár kerítésébe lép és a vasárnapi vagy innepi epistolát olvassa. íme, innét van a dunántúli kerület sok gyülekezetének az a sajátságos szokása, hogy előbb olvassák fel az igét, mint alázattal meghajolnak az Isten előtt ós imádkoznak. „Az epistola elolvastatván, énekeltetik a második adjutorium: Hálákat adjunk . . . amelyre jön a főének s annak végeztével az imádságot olvassa fel a Tanító. A collecta felolvasása után énekeltetik az