Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)
Ágendák és énekeskönyvek
49 tioimmal, hogy reá vevé magái az reformálásra, kévájnvám az én segítségemet is s meg indula boldogul benne s a Hymnusokat igen szép Magyarsággal (mert jeles Magyar ember vala) egygyezoe végzoedésue rhythmusokra (mivel az ének szerzésben is volt módja) az Deák exemplárok szerint meg igazitá... az kninnen amonnan Városokrol, még onnan kuovoel Magyar-országból is bé kéregettetett Gradualokból az miénknek hijját ki potolta és ki toeltoette." A továbbiakban elmondja a szerző, hogy alig jutott el a munka a Η betűig, Dajka János meghalt s így ő volt kénytelen befejezni a nagy müvét. Bevallja, hogy sok responsoriumot, versiculust, benedictiot és áldást maga szerzett úgy, hogy „az irott Graduált negyed részényinól toebbel oeregbitettem és fél részént valóból toekélletes egészé toettem." íme így készültek iákkor az Agendák ós az énekeskönyvek. Még akkor is sok volt a kézzel írott szertartási könyv. A templomi éneklésre vonatkozólag helyénvalónak tartom, hogy a pesti evang. magyar egyház orgonásának, A'rá/iik Jenő zenetanárnak következő szakszerű véleményét ideiktassam: „A legrégebbi evangélikus korált nem az orgona vezette, hanem az énekkar adta elő úgy, hogy a koráidaliam, a canlus firmus a tenor szólamban volt (tenere). A többi szólam az akkori 15. és 16. századbeli gazdag ellenpontozatos stílusnak megfelelően polifon módon fonta körül a tenor koráldallamát. Ekkor még orgonakíséret nem támasztotta alá a gyülekezeti éneklést. Ilyen módon tartalmazza az evengélikus korálokat Walter Kirchenchoralbuch-ja (1524.). Később a koráidallam felkerül a tenor szólamból a felső (supremus) szoprán-szólamba s a többi szólam egyszerű hármasokból áldó homofon kíséretét nemsokára átveszi az orgona; a szoprán szólamot pedig maga a gyülekezet, mint közéineket. Nálunk Magyarországon mind a két fajta éneklés meg volt. Az egyetemi könyvtárban egy fatáblás, töredékes antiphonárium már 1525-ből közöl egy, középkorú orgánumhoz, vagy diszkant-hoz hasonlítható kétszólamú éneket. Énre utal Geleji Katona István 1636-ban megjelent öreg Graudálja is, ahol az előszóban a karénekről szól. A külföld ilyen irányú egyházzenei munkái nálunk is hamarosan elterjedhettek. Sajnos, elődeink, főleg a reformátusok, nem értékelték ezt a többszólamú művészi kar éneklést, hanem azt, mint a fenn idézett előszó más helyén olvassuk, haszontalannak s Oktalannak tartották, ahol egy szót soká „elhajtanak" s nem érteni a szöveget. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy még ma is olyan szegények vagyunk liturgiái érzékben s nem tudjuk Luther liturgiái elgondolásait magunkévá tenni. Amikor a karének szerepét a gyülekezet vette át, a reformáció első éveiben sok evangélikus gyülekezeti énekre volt szükség. Egyrészüket a német koráiköltészet részben népi dalokból, részben egyházi zeneszerzők új szerzeményeiből adja; más részüket hazai katholikus népénekek alkotják, melyek közül csak a dogmatikai szempontból meg nem felelőket látták el más szöveggel. A katholikus gyülekezet ebben az időben