Raffay Sándor: A magyarhoni evangélikus liturgia történetéhez (Budapest, 1933)

Az evang. zsinatok liturgikus rendelkezései

20 •és Jakab ünnepeire vonatkozott, amelyeik az aratás idejére estek. Meghagyta a zsinat, hogy az istentiszteleti énekeket mindig a lelkészek állapítsák meg, nehogy a kántorok önkónyfcedjemiek. A 4. oiikk a szertartásokra vonatkozólag azt mondja: „A reggeli és délutápi szertartások az itteni szokás szerint tartandák. A második szertartás azonban, amely a szent mise megtartásához tartozik, hogy az ifjúság jobban élhessen tanulmányainak, teljesen elhagyandó. A papok tisztes öltözetben járjanak s az eddigi szokásnak megfelelően öltözködjenek úgy a szentségek kiszolgáltatáískor, mimt imikor az igét prédikálják. Stockei Lénárd 1548-ban elkészítette az öt szepesi város hit vallását (Ribini Mem. I. 84. és Miskolci jogakadémiai tanárok Emlékkönyve az ág. hitv. négyszázados évi. 1930. 91. lap), melynek 15. kánona a szertartásokról ezt (mondja: „A szertartásokat elvégezzük s végzendőknek i.s tartjuk, mert a szolgálatot ékesítik és jó lelki ismerettel végezhetők, hogy legyenek megállapított ünnepek, énekek, írásolviasások, imák, melyek az úrvacsora kiszolgáltatásához fűződnek; továbbá a papoknak külön .ruházata és sok egyéb, ami bűn nélkül el is hagyható, de ímeirt a szolgálat díszére vannak, buzgón megtairtaindók." Ez a határozat azt látszik bizonyítani, hogy az evang. istentisztelet középpontjában még akkor az úrvacsora állt. Bruckner azonban (A ref. és ellenref. története a Szepességben I. 160), komoly tanulmányok alapján, de még Luther tanításainak tekintetbevételével is azt állapítja meg, hogy „az istentisztelet központja a reformáció tanainak megfelelően a Szepességben az Isten igéjének a hirdetése. Az istentisztelet oltári lituirgikai része is megmaradt és az oltári szolgálat szertartásai kezdetben nem igen szakítottak a múlttal". Ebben a megállapításban csak az a hiiba, hogy Bruckner a liturgiát mem az egész istentisztelettel, hanem annak csak az oltári részével azonosítja. Közöttünk ma ez a felfogás uralkodik ugyan miár, de a reformáció első századában még helyesen értelmezték és helyesen is (használták a liturgia szót, az istentisztelet egészére vonatkoztatva azt. A Confessio Pentapolitana után tíz évre, 1558 szeptemberében megszületett a Confessio Heptapolitana, „melyet 1559, 1577. ós 1580. években a király és az érsekprímás is megerősített s melyet a liptómegyei nemesség és papság is elfogadott" (Emlékkönyv 52). Ez a hitvallás ugyanúgy elfogadta a Pentapolitana ConfessiónaK az istentiszteletre vonatkozó rendelkezéseit, mint az 1569 októberében készült Confessio Scepusiana. Bornemissza Gergely nagyváradi püspök ugyanis az egyház egységének megóvása, illetőleg visszaállítása érdekében zsinatra hívta össze a szepességi lelkészeket. Serpilius Lőrinc esperes, Megander (Groszmann) Bálint iglói ós Opsopaeus (Koah) Girják szepesváraljai lelkészt maga mellé véve elkészítette a „szepesi hitvallást". s 1569 október 26-ápi a fraterniitás papjainak bemutatta. Ez a XIV. szepesi város hitvallása, melyet 1573-ban Verainosics esztergomi érsek is helybenhagyott. A szertartásokról szólva, ez a hitvallás is vál-