Raffay Sándor: Az evangélikus egyház Amerikában (Budapest, 1914)

Az esperesség szüksége

Az evangélikus egyház Araerikában. 41 szívesen hazavárjuk és hazasegítjük; ha lelkészek és hívek egyaránt abban a meggyőződésben élnek odakint, hogy őket csak a térbeli távolság választja el a régi hazától ós a régi egyháztól: bizonyos dolog, hogy a hazatartozás belső szálait hatalmasan megerősítettük. Sokszor hallottam, hogy a szülők a gyermekek miatt nem bírnak többé hazajönni. És pedig azért nem, mert a gyermekek angol iskolákban nevelkedve a hazai írást, olvasást és a hazai föld és hagyományok szeretetét elfelejtik, illetőleg megérteni nem tudják. Ez a körülmény amerikaszerte gátló akadály ugyan, de különösen azaz olyan helyen, ahol a gyermeksereg merőben csak az amerikai iskolák és társadalom prédája, Az amerikai viszonyok nem csak a felnőttekkel, hanem az ifjúsággal való behatóbb foglalkozásra is minden lelkészt rákényszerítenek. Amerikában a lelkész nemcsak prédikátor, vagy pláne irodavezető, hanem elsősorban lelkipásztor és tanító, aki híveivel együtt él, küzd, reménykedik, aggódik ós örül. A gyermekeket az angol iskoláktól szabadon hagyott szombaton és vasárnap vagy esetleg a szünetek idején csakis ő gyűjtheti össze. Az esti órákat pedig a felnőttek tanítására használja fel. Napközben meg a papné vagy a paplány gyűjti össze az óvódába valókat vagy a nagyobb lányokat, hogy őket az otthoni nyelv ós szokások szeretetében megtartsa. Végtelenül fontos dolog tehát, hogy az idegenbe szakadt hittestvérek vezetői hazai képzettségű, s a hazai kötelékekben megmaradó emberek legyenek. Mert a gyülekezeti gondozáson kívül volna meg egy mód, hogy magunknak a kivándoroltakat az idegenben is lehetőleg megtartsuk és ez az, ha elegendő óvónőt, tanítónőt és tanítót küldhetnénk ki közéjük. Minthogy azonban Amerikában alig van egyházközség, amely több vezető személy eltartását megbírná s minthogy e téren nagyobb mértékű államsegélyre is aligha számíthatnánk, ennélfogva az a legtermészetesebb, ha az amerikai hitsorsosok egyházainak vezetésére hazai képzésű lelkészeket küldünk ki, akik azoknak papjai, tanítói, nevelői, útmutatói és a haza és egyház szeretetében természetes vezetői lehetnek. Ők képesek az ifjúságban is azt az érzést megtartani, velük azokat az ismereteket közölni, amelyek szükségesek arra, hogy a szülők hazavándorlása esetén a hazai viszonyokat nagyon idegeneknek, esetleg ellenszenveseknek ne találják. Nekünk tehát úgy a mai, mint a jövendő nemzedék érdekében elodázhatatlan kötelességünk, hogy az amerikai egyházakba hazai képzésű lelkészeket küldjünk, azokat a magunk lelkészi státusában megtartsuk, őket a magunkóinak tekintsük s nekik a hazajövetelt lehetővé tegyük és őket az egyetemes nyugdíjintézet jogosult tagjainak tekintsük. Ezt a kötelességet pedig csak akkor teljesíthetjük, ha Ameriká-